Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKAI KÉRDÉSEK - Szentesi György: A szovjet-amerikai hadászat erőegyensúly, a hadászati fegyverzetkorlátozás és a hadászati rakéták elhárításának összefüggései
első kétfázisú atombombáját: az eredeti egyfázisúnál sokszorta nagyobb pusztító hatású robbanószerkezetet, a hidrogénbombát. Sőt az amerikai fölény az 1950-es évek közepére még inkább stabilizálódni látszott. 1952-1953-tól kezdték meg a korábbiaknál jóval nagyobb sebességű s jóval nagyobb bombateher hordozására alkalmas sugárhajtású (B-47 közepes és B-52 interkontinentális) nehézbombázó repülőgépek rendszerbe állítását. Jóllehet az 1950-es évek közepétől a szovjet repülőipar is hozzákezdett az interkontinentális nehézbombázó repülőgépek fejlesztéséhez, s a fejlesztett típusok - a légcsavaros, gázturbinás Tu-95 és a sugárhajtású M-4 - első példányainak szolgálatba állítása az 1950-es évek végén megkezdődött, nem ez jelentette a döntő fontosságú lépést az erőviszonyok kiegyenlítődéséhez. A szovjet-amerikai hadászati erőegyensúly későbbi kialakulása - az atomtöltetek fejlesztésének eredményességén kívül - alapvetően a szovjet rakétatechnika 1950-es évek közepétől elért sikereinek köszönhető. E rakétatechnikai fejlesztések eredményeként a Szovjetunióban 1957 augusztusában a világon elsőként hajtottak végre sikeres kísérletet interkontinentális ballisztikus rakétával: a Pentagon-kód szerint SS-6-nak elnevezett szárazföldi indítóbázisú óriásrakéta sorozatgyártásra alkalmasnak bizonyult.2 A mai értelemben hadászatinak számító fegyverek fejlesztésének eddigi történetében ez volt az egyetlen olyan jelentős lépés, ahol a Szovjetunió, igaz, csak néhány hónappal, de mégiscsak megelőzte az Egyesült Államokat. Ez a néhány hónapos előny azonban csak látszólagos fölénynek bizonyult, hiszen az interkontinentális ballisztikus rakéták mennyiségi mutatóit tekintve az Egyesült Államok még hosszú ideig fölényben maradt (lásd a 2. táblázatot). A nagy hatótávolságú ballisztikus rakétával kiegészítve az atomfegyver „abszolút fegyverré” vált. A rakéta-atomfegyver célmegközelítési átlagsebessége még a sugárhajtású repülőgéphez képest is io-20-szorosára növekedett, a rakétával célba juttatott atomtöltetet találati pontossággá - a több ezer, sőt a tízezer kilométert meghaladó hatótávolság ellenére - a légibombáénál jobbnak bizonyult s, a földi körülmények között nincs számára elérhetetlen távolság. A nagy hatótávolságú rakéta ellen a légvédelem hatástalan, a rakétaelhárítás pedig megoldatlan. Az 1950-es évtized utolsó és az 1960-as évtized első éveiben az Egyesült Államokban nagy számban készítettek szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétát. Az első generációs Atlas rakétákat követő típusokat, a Titan- 2-t, majd a Minutemaneket már föld alatti indítórendszerekbe (silókba) rejtették. Az 1960-as évek elején - a műholdas felderítés akkor még nem szolgáltatott pontos adatokat - az amerikai hírszerzés alaposan túlértékelte, 800-900 darabra becsülte a szovjet interkontinentális rakéták mennyiségét. E túlértékelés nyomán növelték meg az amerikai interkontinentális rakéták számát 1054-re. Az 1960-as évek elejétől azonban a hadászati támadófegyverek újabb változata - a nagy hatótávolságú tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéta - is a színre lépett. 105.
