Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 2. szám - Szirtes I. János: Svájc semlegességi politikája
fogadta el. E nyilatkozatot úgy tekintik, mint az ország társulását a semlegességi deklarációhoz. A részt vevő hatalmak 1815. november 20-án a második párizsi békeszerződés során fogadták el azt a nyilatkozatot, amely „... elismeri az állandó semlegességet, és garantálja Svájc sérthetetlenségét... A jelen aktussal autentikusan elismeri, hogy egész Európa politikája érdekében szükség van Svájc semlegességére, sérthetetlenségére és idegen befolyástól való függetlenségére.”2 A svájci semlegesség egyik lényeges feltétele a szuverenitás fenntartásának kötelezettsége. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések mindegyikében (a versailles-i szerződés 435., a Saint Germain-i szerződés 375., a trianoni szerződés 358., és a neully-i szerződés 291. cikkelye) egybehangzóan megerősítették az ország státusát. A Népszövetség 1920. február 13-i katonai akcióik alóli mentességet biztosító, illetve az 1938. május 14-i, minden szankciótól mentesítő nyilatkozata is ezt erősítette. Az első világháborúhoz hasonlóan Svájc a másodikból is kimaradt, ám a két világháború közötti aktív semlegességi politikájának, népszövetségi tagságának és aktivitásának tapasztalatait levonva módosult külpolitikai magatartása. Érdemes ezért megvizsgálni, melyek ma Svájc semlegességi politikájának összetevői és tartalmi jellemzői. A semlegességi politika keretei Svájc nemzetközi jogi státusának a fenntartását a semlegességi politika hivatott biztosítani. Ez kimutatható már az ország középkori politikájában is, de szerepe a semlegesség nemzetközi jogi alapjainak a megteremtésével - paradox módon - megnövekedett. Az évszázadunk elején rögzített tételek a hagyományos, vagyis egy adott konkrét háborúra vonatkozóan rögzítették a kölcsönös elvárásokat, míg az örök semlegességi státus politikáját elsősorban a békés idők határozták meg. A rögzített jogtételek a meghozatalukban részt vevő hatalmak pillanatnyi érdekeiből fakadó kompromisszumok eredményeit tükrözték. Ezen túlmenően a klasszikus semlegesség két olyan alapvető tényezőből indult ki, amelyek az idők során módosultak. Első helyen az abszolút értelemben szuverén területű államok létét kell megemlítenünk, amelyek külső tényezők figyelembevétele nélkül, auto- nóman hozzák meg döntéseiket. A kölcsönös, egyre intenzívebbé váló nemzetközi kapcsolatrendszerben a klasszikus szuverenitás fogalmának ez az értelmezése a gyakorlatban módosult, de ez nem mutatkozott meg a semlegességi jogban. A másik ilyen tényező a semlegesség államjogi jellege. Ennek értelmezése szerint a semlegességi státus kizárólag az államra, de nem az állam polgárára vonatkozik. Ezt a tételt gyakorlatilag nem lehetett fenntartani. Az állampolgárok individuális, nem hivatalos cselekvései sok esetben befolyásolják a semlegességet, így a klasz- szikus értelmezés de facto módosult.
