Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)

1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Vető István: William Keegan: Mrs. Thatcher gazdasági kísérlete

részletes képet rajzol a brit nemzetgazdaság problémáinak megoldását az addigiaktól gyökeresen eltérő módon képzelő Thatcher-Jen- kins-féle vezetés elgondolásairól.

A könyv második részének első fejezete kettős témát vizsgál: a választási előkészületeket és az 1979-es költségvetést. Meggyőzően érvel Keegan, amikor arról ír, hogy a brit pénzügyek állása megdöbbentette a kormányra került torykat, akik nem számítottak ekkora problémákra. Hamar kiderült, hogy az általuk ígért közvetlen adócsökkentések, melyektől a vállalkozói szellem felélesztését várták, nem származhatnak teljes mértékben a kormány kiadásainak csökkentéséből. Mindehhez indirekt adók bevezetésére is szükség volt.

Az ezzel kapcsolatos első nagyobb megrázkódtatást Mrs. Thatchernek hivatalba lépését követően hamarosan el kellett szenvednie még az első költségvetés előkészítése során: Sir Geoffrey Home nem kevesebbet állított, mint azt, hogy „miniszterelnök asszony, ha továbbra is fenntartjuk azt a tervünket, hogy a jövedelemadót 53-ról 30 százalékra csökkentjük, akkor a VAT-ot 8-ról 15 százalékra kell emelnünk”. (118. 1.)

A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a 3 százalékos jövedelemadó-csökkentés már eleve csak afféle szépségflastrom volt, mintegy ellentétele a jövedelemadózás legfelső sávjának 83-ról 60 százalékra történő csökkentésének. Ezek az adócsökkentési intézkedések évi 4,25 milliárd fonttól fosztották volna meg az állami költségvetést, melynek ellensúlyozására még a közkiadások globális 3 százalékos csökkentése sem lett volna elegendő.

Hosszas viták után a miniszterelnök áldását adta az új költségvetésre. Ezzel azonban újra szabadjára engedték az inflációt, amely tudvalévőén az egész választási harc fő kérdése volt. Az új 13 százalékos VAT ugyanis önmagában nem kevesebb mint 4 százlékkal emelte meg a kiskereskedelmi árindexet. Ez pedig az inflációval kapcsolatban leggyakrabban emlegetett árindexfajta, mely a legtöbbet nyom a latba az infláció kiszámításánál.

Nem csoda, hogy 1979-80-ban az infláció egyre katasztrofálisabb magasságokba hágott: májusban 10,3 százalék, szeptemberben 16,5 százalék és 1980 májusában 21,9 százalék. Keegan véleménye szerint mindezek alapján az adócsökkentések inkább a választási győzelem utáni eufória politikai gesztusainak, mintsem egy átgondolt gazdaságpolitikának a velejárói voltak. Ettől kezdve azután a tory vezetés már nemcsak az elődeitől örökölt problémákkal harcolt, hanem saját elképzeléseinek és mindenekelőtt saját költségvetésének következményeivel is kénytelen volt szembenézni. 1980-83 között 4 deflációs év következett, melynek során a fő kérdés az volt, hogy mekkora politikai és gazdasági árat kell fizetnie a kormánynak azért, hogy az infláció mértékét csökkentse és újra elérje az elődeitől örökölt mértéket.

Kétségtelen tény, hogy az inflációellenes harcban a tory kormány jelentős eredményeket könyvelhetett el. Ám zért a munkanélküliség oldalán hatalmas áldozatokat kellett hozni. 1983 januárjában Nagy-Britanniában a munkanélküliek aránya 13,3 százalék volt, ami nemcsak 7,8 százalékkal volt magasabb az 1979-es év megfelelő adatánál, hanem jóval felül is múlta az OECD-országok átlagát, amely 8,9 százalék volt (3,8 százalékkal több, mint 1979-ben).

Ugyanakkor a várva várt gazdasági megélénkülés is váratott magára. Keegan helyesen mutat rá arra, hogy a pénzkínálat csökkentése önmagában kevésnek bizonyult valamennyi kitűzött cél megvalósítására, sőt a kamatlábakat felhajtva éppen a gazdasági élet pezsgése ellen hatott. A szerző részletesen bemutatja azt a vitát, mely a fentebb vázolt fejlemények következtében robbant kis mrs. Thatcher és a Bank of England vezetői között, akik mindvégig a kamatlábak csökkentése mellett foglaltak állsát. A Thatcher-kor- mány ezzel elvben egyet is értett, ám nem vette észre, hogy a font túlértékeltségének oka saját gazdaságpolitikájában és nem pedig az északi-tengeri olajban rejlik, mint ahogyan azt gondolták. Átgondolva az eddigieket, mindenekelőtt egy nagy kérdés merül fel az olvasóban: hogyan volt képes a Thatcher- kormány mindezek ellenére talpon maradni, sőt, megnyerni a választásokat?

Keegan maga is felteszi ezt a kérdést. Véleménye szerint J. K. Galbraith nem ok nélkül írta, hogy a brit flegmatizmus jó talaja lehet egy friedmanista kísérlet számára. De hát valóban csak erről vagy akár csak elsősorban erről volna szó? Nyilvánvalóan nem. A szerző ezután részletesen taglalja azt, hogy miért alkalmas különösen a brit gazdasági és politikai rendszer arra, hogy egy erőskezű miniszterelnököt szó szerint kiszolgáljon. Az érvelés mindenképpen helyesnek tűnik, különösen, ha figyelembe vesszük a „civil servant” struktúra mibenlétét. A köztisztviselők minden körülmények közötti, megkérdőjelezhetetlen lojalitása minden kormányt megillet.

144