Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Csaba László: Hans-Hermann Höhmann - Heinrich Vogel (szerk.): Kelet-Európa gazdasági problémái és a kelet-nyugati kapcsolatok
kor az amerikai nyomás ellenére továbbra is elkötelezik magukat a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok mellett. A kötet szerzői a NATO-országok kormányai számára kívánnak tanácsokat adni a „mit tehet a Nyugat ?” kérdésében. Részletesen bemutatják a szankciópolitika kilátástalanságát és azt is, hogy a konfrontációs politika téves feltevéseken alapul. A kelet-európai olvasó számára ezen túlmenően különösen érdekes, hogy még a feltétlen NATO-hűség fenntartása, sőt esetenként kínos aprólékossággal és kötelező gyakorlatokkal való bizonyítása mellett is milyen sokszínű érvrendszer támasztja alá: a nyugat-európai önérdek, sőt a reálisan megfogalmazott amerikai érdek sem érvényesíthető a nagyhatalmi katonai-ideológiai polarizáció, a hidegháborús mentalitás felélesztése útján. Miközben helyesen emelik ki a szerzők több helyütt is, hogy a kelet-európai kis országok mozgástere az elmúlt években megnőtt, azt is joggal mutatják ki, hogy mind az egyes nyugati országoknak, mind összességüknek csak korlátozott befolyásuk lehet a KGST-országokban végbemenő politikai és gazdasági átalakulásra, mivel ez elsősorban a belső viszonyok függvénye. Éppen ezért az a tény, hogy az egyes KGST-országok helyzete és törekvései közti különbségeket a nyugati kormányok és üzleti körök tudatosan figyelembe veszik, nem jelent szovjetellenes irányvonalat. Tudjuk, hogy szovjet részről is elismerik, sőt pozitívan értékelik a KGST-n belüli sokféleséget.* Ezért elfogadható a kötet szerkesztőinek, Vogelnek és Höhmann- nak a bevezetőben megfogalmazott véleménye, miszerint az ilyen differenciált keleti politika nem is célozza (célozhatja) a Szovjetunió szövetségi rendszerének aláásását, ahogyan ezt a hidegháborús amerikai felfogás értelmezi, hanem a sajátos nyugat-európai érdek nyilvánul meg az Európa keleti és nyugati fele közötti munkamegosztásnak a nagyhatalmi viszonytól való bizonyos függetlenedésében. Persze az is igaz (amit a legerőteljesebben Hanson, Schröder és Betkenhagen emel ki), hogy mind a kereskedelmi, mind a pénzügyi kapcsolatok további erőteljes fejlesztésének elsősorban a KGST-országok kiviteli teljesítményének szerkezeti okokból adódó korlátozottsága képezi a legfőbb akadályát. Ezért a kormányok kereskedelemösztönző vagy -korlátozó politikája csak kevéssé és áttételesen tudja a vállalati szféra kapcsolatrendszeréből és a gazdasági reálfeltételekből adódó közös érdeksávot tágítani és szűkíteni. A könyv három fő részre oszlik: a gazdasági helyzet elemzése, az ebből adódó politikai következmények feltárása, végül a nyugati kormányok lehetőségeinek számbavétele. A gazdasági helyzetet vizsgálja Höhmann a Szovjetunió, Levcik a kelet-európai országok, Zeleski Lengyelország esetében, Betkenhagen pedig az integrációs politika szintjén. Höhmann kissé talán túlságosan is a rövid távú folyamatokra összpontosító elemzésének központi gondolata, hogy a szovjet növekedési ütem 1979-1981 közti nagyfokú visszaesését nem lehet csupán a gazdaságintézményi tényezők hosszú távú hatásával magyarázni, hanem számos konkrét egyszeri oka van. Ezek megszűntével változatlan irányítási módszerek mellett is magasabb szintre állhat vissza a növekedés, mint amilyen az 1979-1981. évi mélypont idején volt. Bár az adott mechanizmuson belüli javítások kétségkívül lehetségesek, az 1984-1985. évi tényadatok arra utalnak, hogy a gyorsulás mégsem alakulhat ki automatikusan. Levcik a kelet-európai gazdasági feszültségeket strukturális, intézményi okokra, az időközben megszűnt világgazdasági recesszióra és az importkorlátozásra vezeti vissza. Helyesen jelezte előre, hogy az 1982-es mélypont után konjunkturális fellendülés alakul ki, bár ennek tartalmáról ugyanannyit lehetne vitázni, mint a szerző által válságként jellemzett helyzetről. Ugyancsak vitatható az 54. oldalon olvasható felvetése, miszerint a kelet-európai országok érdemben fontolóra vehetnék az adósságtörlesztések felfüggesztését: ez a náluk sokkal erősebb pozícióban levő latinamerikai adósok 1985. augusztusi konferenciája után még a korábbiaknál is nyilvánvalóbb képtelenség. Abban igaza van, hogy a nagyhatalmi viszony javulása kedvező ugyan, de közvetlenül nem sokban segíti a térség gazdasági gondjainak leküzdését, s abban is, hogy a mechanizmust átalakító radikális lépések nélkül nem lehet a gazdasági növekedés külterjes jellegétől megszabadulni. Hosszú tanulmányában Zaleski részletesen ismerteti a lengyel közgazdászok kritikai elemzését, és az ország nyugati külgazdasági kapcsolatai átterelésének korlátáiról kifejtett nézeteit. Joggal mutat rá: a lengyel válság csak közvetve, főként a fizetésképtelenségből adódó átgyűrűző hatásaival érintette a többi KGST-állam gazdaságát. Betkenhagen integrációpolitikai tanulmánya abból indul ki, hogy az enyhülés évtizedében tovább csökkent a KGST-országok 140
