Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1986 (13. évfolyam)
1986 / 1. szám - SZEMLE - Aczél Endre: A "thatcherizmus" a második szakaszban
megbuktatására (ami a hetvenes években egyszer már sikerült). A felszínen e cél talán nem látszott mindig világosan - különösen azért nem, mert a közvélemény kompromisszumkedvelő többségének „megnyugtatására” számos elterelő manőver történt de e lépések valódi tartalmához aligha fűződhet kétség. Erre a küzdelemre a kormány készült fel tudatosabban, tervszerűbben és alaposabban. A szénkészletek tartós felhalmozásán túl még azt is számításba vette, hogy törvényeinek hatására a testvér szakszervezetek tagsága legfeljebb ideig- óráig bocsátkozhat szolidaritási sztrájkokba, hosszabb időre nem. A törvénytisztelet mellett megakadályozta őket ebben a munkanélküliségtől való félelem is. A számítás bevált. A bányásztársadalom többségének belső kohéziója, lojalitása a NUM vezetősége iránt, kitartása és szinte emberfeletti áldozatvállalása végig tiszteletet parancsolt, de ez nem küszöbölhette ki a bányászszakszervezet politikai tévedésének következményeit. A legnagyobb hiba azonban nem az ellenfél erejének és lehetőségeinek félreismerése volt. Olyan időszakban, amikor a kormány a meggyőzés, a propaganda és a törvény eszközeivel a szakszervezetek belső életének demokratizálása mellett lépett fel, a NUM vezetése, élén Arthur Scargill elnökkel, úgy döntött, hogy az országos sztrájk meghirdetéséről a tagságot nem szavaztatja meg, és a szükséges (55 százalékos) többség „alkotmányossá tételével” nem kísérletezik. (Jóllehet a sztrájkban aktívan részt vevők száma mindig meghaladta a 60-65 százalékot.) Ezzel a döntésével az ország tágabb közvéleménye szemében a munkabeszüntetést - a harcot a bányákért, munkahelyekért, településekért - illegitimmé tette. Ráragadt és mind a mai napig rajta maradt a „diktátorkodás” stigmája. Módszere (idegenből jött, fizetett sztrájkőrök tömeges felhasználása annak megakadályozására, hogy a bányákban a munkát felvehessék) a karhatalom tömeges bevetését tette szükségessé, és számos erőszakos, sőt brutális incidenst szült. Mindezért - törvénysértésről lévén szó - a pénzbüntetés is magas volt. A bíróságok elkobozták a NUM vagyonát. De a politikai ár még nagyobb. Mindenekelőtt kudarcot vallott a brit munkás- és szakszervezeti mozgalom szélsőbaloldalának az a kísérlete, hogy Margaret Thatcher népszerűtlennek, fasisztoidnak bélyegzett kormányát megdöntse. A bányászsztrájk ezt a célt nem segítette elő, és kudarcot vallott az a kísérlet is, hogy megnyerjék ehhez a legnagyobb szakszervezetek támogatását. így például a több mint egymillió tagot számláló szállítási szakszervezet (TGWU) vezetői harsányan ajánlottak meg „mindent” a NUM-nak, ám tevőleges szolidaritásuk és munkabeszüntetésük alig volt. A vasasok csak addig voltak szolidárisak, amíg saját munkahelyeik nem kerültek veszélybe. Ez pedig nemcsak velük, másokkal is könnyen előfordulhatott. Érvényesült az a logika, hogy a dotált iparágak (ilyen a szénbányászat is...) nem sztrájkolhatnak; nincs tudniillik olyan haszon, amit elvonhatnak a kormánytól vagy a köztől. A Munkáspárt utólag letette a voksát a feltétlen törvénytisztelet mellett. Ezzel visszamenőleg a NUM valamennyi „törvénysértő” akcióját elítélte. Azok a bányászok, akik kimaradtak a sztrájkból, szembefordultak Arthur 99
