Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 4. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Miklós Imre: A Magyar Népköztársaság egyházpolitikájának négy évtizedéről
a vallást tudatlansággal, babonával, a vallásos világnézet képviselőit pedig a reakcióval azonosították. A tárgyilagos keresztény értékelőknek viszont be kellett látniuk, hogy a marxizmus nem ok nélkül jellemzi magát humanista ideológiaként, amennyiben a kereszténység a maga vallási viszályoktól terhes „vérzivataros” történelme után is igényt tart erre a jelzőre. Már az első világháborút követő években voltak olyan keresztény kezdeményezések, amelyek tudományos, társadalmi és nem kismértékben ideológiai felismeréseiket írásba is foglalták. Ezek a próbálkozások a tradicionálista és in- tegrista erők ellenhatásain meghiúsultak. Az egységtörekvések, amelyek protestáns és orthodox egyházakból indultak ki, a katoilkus egyházban visszautasításra találtak. Az 1940-es évektől kezdve követelő erővel lépett fel a katolikus egyházban is a megújulás, a haladás, a világ kérdései felé való nyitás igénye. K. Rahner, H. Küng, H. de Lubac Y. Congar és sokan tmások hallgatásra kényszerültek. Hazánkban Giesswein Sándor és mások sürgető szava, amely szocialista reformokat és tényleges, a nyomoron enyhítő tetteket sürgetett a keresztény társadalomtól, a „baloldaliság” bélyegével tűnt el a társadalmi köztudatból. A hivő emberek és papok nagy része - jó meggyőződése és szándéka ellenére - „sodródott” a politikai eseményekkel. Sokan és sokáig nem hittek abban, hogy a háború elveszíthető, és hogy ezután döntő és gyökeres társadalmi változások következnek. Az egyházak vezetősége, papjai, a hívők többsége sem szellemileg, sem tudatilag nem voltak felkészülve arra, hogy az egyházaknak új helyet, valódi feladatokat kell keresniük egy új társadalomban, ami a fennmaradásuk és a továbbélésük alapja lehet hazánkban. Az egyházak vezetői és hívei 1945 elején ébredtek rá arra, hogy a világ és az ország megváltozott. A szó minden értelmében felkészületlenül találta őket ez a változás. Amíg a katolikus egyház 1945-ig megőrizte valamennyi középkori előjogát, és teljes súlyával legitimálta a „keresztény fnemzetinek” nvezett kurzust, a király nélküli királyságban a katolikus egyháző államfőt helyeettesítő állami ranggal és egyéb jogokkal rendelkezett, addig a protestáns egyházak szerepe nem ilyen egyértelmű. Számos jele van annak, hogy a protestantizmus a „neobarokk” korban szinte a vádlottak padjára került, az egységbontó ellenzékieskedés és a szabad gondolkodás társaságában. Annak ellenére azonban, hogy az alapvető támaszt a katolicizmus szolgáltatta, a történelmi egyházak kivétel nélkül felsorakoztak a rendszer oldalán. Ravasz László református püspök szavaival „ha harmadosztályon is, de megpróbáltak egy vonaton” utazni a katolicizmussal. Ugyanez jellemzi később az Ordass Lajos püspök által vezetett evangélikus egyházat. Ezek az egyházak azonban az útkeresés idején építhettek a két világháború közötti időszak számos haladó mozzanatára, köztük a radikális földbirtokreformot követelő Soli Deo Gloria nevű mozgalom hagyományaira.3 82
