Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Losoncz Miklós: Nyugati stratégiai koncepciók és megvalósításuk a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokban
A nyugati stratégiai koncepciók végrehajtásának, illetve végrehajthatóságának néhány kérdése A stratégia egy ország vagy országcsoport politikai, gazdasági, pszichológiai és katonai ereje alkalmazásának tudománya és művészete annak érdekében, hogy maximális támogatást biztosítson az elfogadott politikai célok végrehajtásához mind háborúban, mind békében. A stratégia tehát más szavakkal a hatalom elemeivel való racionális, hatékony gazdálkodás tudománya és művészete. A stratégia definícióját a kelet-nyugati kapcsolatokra alkalmazva mindenekelőtt az érdemel figyelmet, hogy a Szovjetunióval és a többi KGST-országgal szembeni nyugati, ezen belül elsősorban az amerikai stratégiai koncepciók és doktrínák célrendszere a második világháború utáni időszakban nagyfokú stabilitást, folytonosságot mutatott. Nyugati értelmezésben - magas absztrakciós szinten - ezek a célok a nukleáris háború elkerülése, a Szovjetunió hatalmának, nemzetközi befolyásának és ideológiájának feltartóztatása, valamint a Szovjetunió társadalmi rendszere és nemzetközi politikája jellegének fokozatos befolyásolása köré csoportosíthatók.32 A változatlan célok megvalósításának legfőbb eszköze a második világháború utáni időszakban mindvégig a gazdasági és a politikai kérdések összekapcsolása (linkage), a gazdasági kérdések politizálása volt, és jelenleg is az. Az összekapcsolási politika alapját a két országcsoport gazdasági fejlettségi szintjében meglévő különbségek, valamint a gazdasági hatalom forrásaiban fennálló aszimmetria képezi. Ennek értelmében a gazdasági fejlettség magasabb szintjén álló ország vagy országcsoport gazdasági fölényét úgy kívánja érvényesíteni, politikai befolyássá, előnnyé konvertálni, hogy a gazdasági kapcsolatokra feltehetően jobban ráutalt féltől gazdasági előnyökért cserébe - kimondva vagy kimondatlanul - politikai engedményeket kér, a kapcsolatépítést politikai feltételekhez köti. A kelet-nyugati kapcsolatok 1945 utáni történetében az összekapcsolási politika nagy vonalakban kétféle formát öltött. A hidegháború idején a „negatív összekapcsolás” dominált, a Nyugat a kelet-nyugati kereskedelem korlátozásával, az abból származó előnyök megtagadásával kívánta befolyásolni a Szovjetunió és a többi KGST-ország politikáját. A Nixon-Kissinger-féle koncepció értelmében az Egyesült Államok „pozitív ösztönzők” alkalmazása, azaz politikai engedmények fejében gazdasági előnyök kilátásba helyezésével kívánt stratégiai szempontból kedvezőbb helyzetbe kerülni. Hasonló volt a Carter-kormány 1977 és 1979 közötti politikájának a tartalma is, azzal a különbséggel, hogy az összekapcsolást esetenként negatív szankciókkal kívánta elérni. A Carter-kormány 1979 utáni és a Reagan-kormány által követett irányvonal - más kül- és belgazdasági és -politikai feltételek között - a „negatív összekapcsoláshoz” való visszatérést jelenti, az ötvenes évekhez képest azonban jóval szelektívebb jelleggel. A változatlan nyugati stratégiai célok elérésének elvileg (és gyakorlatilag) rugalmatlanabb eszközei a korlátozások, a negatív ösztönzők. A fő problémát az 51
