Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 4. szám - Szűrös Mátyás: A magyar külpolitika a nyolcvanas évek közepén
menyek a Szovjetunió második világháborúbeli győzelme eredményeképpen megváltoztak, és részesei lettünk az önálló, de azonos típusú és törekvésű államok közösségének. Ez az együvé tartozás egyik meghatározó tartós pillére és tudatosan vállalt kiindulópontja politikánknak, cselekvésünknek a nemzetközi színtéren. Önálló-e a magyar külpolitika? Ez a kérdés valóban gyakran elhangzik az utóbbi években: lehet-e önálló, rendelkezhet-e önálló arculattal a magyar külpolitika a mai világban? És a kérdés mögött csak elvétve húzódik meg sanda szándék, például nacionalista irányultság. Akkor tehát miről van szó? Az ezirányú érdeklődés kiindulópontja elsősorban a második világháború után, illetve óta kialakult új nemzetközi realitásokra, erőviszonyokra, illetve általános világpolitikai helyzetre vezethető vissza. Sokan kérdezve is kimondják, hogy ma, amikor két nagyhatalom - a Szovjetunió és az Egyesült Államok - döntő szerepet tölt be a nemzetközi politikában, amikor szinte „bipoláris világrendszer” alakult ki, nemigen érvényesülhet önállóan egy olyan kis ország szava, mint Magyarországé, nincs lehetősége előrevinni a béke ügyét, hiszen a kis államoknak követniük kell azt a vonalat, amelynek útjelzői a nagyhatalmak céljai, szempontjai. Valóban helyesen gondolkodnak azok, akik végül is megértik, hogy „a politika az erők összeütközése és nemcsak érvek küzdelme”, bár az erő — főleg a fegyveres erő alkalmazása háború révén - ma már egyre kevésbé megfelelő, illetve hatékony eszköze a nemzeti politikának, sőt olyan, amit ki kell iktatni a gyakorlatból. A nemzetközi színtéren mégis kétirányú folyamat játszódik le. Miközben valóban domináló szerepet tölt be a két vezető nagyhatalom, egyidejűleg növekszik a kis és közepes országok kezdeményező szerepe a bizalomépítő keletnyugati párbeszéd elősegítésében, a kölcsönösen elfogadható javaslatok és ésszerű kompromisszumok kialakításában stb.3 A világ államainak összességét tekintve a magyar irányvonal legáltalánosabb, legfontosabb nemzeti sajátosságát az jelenti, hogy országunk a szocializmust építi, a szocialista országok közösségéhez tartozik. Ez alapvetően elhatárolja a külpolitikánkat a nem szocialista államok nemzetközi politikájától. A marxista elmélet abból indul ki, hogy a nemzetközi kapcsolatok a társadalmi kapcsolatoknak sajátos, önálló területe olyan értelemben, hogy ezek csupán „másodlagos és harmadlagos, egyáltalában levezetett, nem eredeti termelési viszonyok”.4 Más szóval a külpolitikával szemben primátusa van az adott ország belső társadalmi és hatalmi viszonyainak: a külpolitika alapvetően a belpolitika folytatása a nemzetközi színtéren, természetesen megfelelő módszerek és eszközök alkalmazásával. Lenin idevágó gondolata ma is érvényes: „A külpolitikát különválasztani általában a politikától vagy még inkább a küllő
