Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 3. szám - 40 ÉV TÖRTÉNETÉBŐL - Thürmer Gyula: Három évtized a béke és a biztonság védelmében
gokban, a szocialista világrendszer megszületése, a nemzetközi munkásmozgalom fellendülése, a nemzeti felszabadítás erőinek gyarapodása a korábbinál kedvezőbb lehetőségeket teremtett a béke megvédéséhez, a társadalmi haladás előmozdításához. A tőkés világ belső erőviszonyaiban ugyancsak jelentős változások mentek végbe. Az Egyesült Államok vitathatatlanul vezető hatalommá vált. Megnövekedett szerepe érintetlen - a háborús pusztításoktól megkímélt - társadalmi és gazdasági potenciáljára, műszaki-tudományos erejére, nukleáris monopóliumára és általános katonai fölényére támaszkodott. Nyugat-Európában, amelynek valamennyi országa magán viselte a háború sebeit, fokozatosan megindult a normalizálódás. A háború utáni helyreállítás közös érdeke, a gyarmatbirodalmak fokozatos elvesztése, a tőkés gazdasági élet folyamatai közelebb hozták egymáshoz a nyugat-európai országokat, fokozott mértékben kerültek előtérbe az európai ügyek. A gazdasági élet helyreállításának, a piacok bővítésének igénye felgyorsította a nyugat-európai gazdasági integráció folyamatát. A két társadalmi rendszer szembenállásának realitásai politikai téren is szélesebb körű összefogásra késztették Európa nyugati felének államait. Az amerikai uralkodó körök kedvező lehetőséget láttak a nyugat-európai integrációs törekvésekben. A tőkés országok közös osztályérdeke volt, hogy a nyugat-európai kapitalizmus pozíciói stabilizálódjanak, s a tőkés országok helyreállított gazdasági és katonai ereje Európa háború utáni berendezkedésének egyik pillére legyen. Az Egyesült Államok a háború befejezése után feltétel nélkül támogatta a nyugat-európai tőkés centrum létrejöttét; a kibontakozó integráció szilárd gazdasági alapot jelentett a közös célhoz, a szocializmussal való szembenálláshoz, ugyanakkor úgy engedett szabad utat az egyes országok nemzeti és regionális törekvéseinek, hogy az nem veszélyeztette az Egyesült Államok vezető pozícióit. 1778 és 1947 között az Egyesült Államok békeidőben sohasem létesített koalíciót a nyugat-európai országokkal, s általában távol maradt az európai ügyektől. A nemzetközi erőviszonyok alakulása azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugat-európai országok egymás közti „kölcsönös segítségnyújtása” már kevés a haladó erők elleni harchoz. Az 1947-ben jóváhagyott Marshall-terv keretében a nyugat-európai országok öt év alatt 17 milliárd dollár hitelt és más támogatást kaptak. Eisenhower - a további integrálódást sürgetve - kijelentette: „Európa nem képes anyagi srőit mindaddig növelni, amíg területi korlátok osztják meg.”1 A gazdasági integráció támogatása tehát csak egyik eleme volt a politikának. A szocializmussal való szembenállás érdekei átfogó szövetségi rendszer, katonaipolitikai koalíció kialakítására ösztönözték az Egyesült Államok vezetését. E rendszerben az amerikaiak vezető szerepet játszottak, s a szövetség a nyugateurópai országok számára is elfogadható módon integrálta regionális törekvéseiket, megteremtve egyúttal a tőkés országok eltérő érdekeinek működőképes 63
