Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss Balázs: Ágh Attila (szerk.): A szocialista orientáció. Elmélet és gyakorlat
műfaj hagyományaival szakítva nem az eset- tanulmányokkal ér véget, hanem egy külön összefoglalással, amely végiggondolja és világ- történelmi szempontból értékeli a szocialista orientáció jelenségét. A nem kapitalista út és a szocialista orientáció arra kényszeríti az elméletet, hogy újragondolja a szocializmus egész koncepcióját s a jelenséget beillessze a világrendszer keretébe. Az elmúlt negyven évnek a téma szempontjából releváns világpolitikai összefüggéseit a következő láncra fűzik fel a szerzők. A világháborút követően a kétpólusú világ a perifériáról kitörni vágyó kelet-ázsiai országokat szinte kényszerítette a határozottan szocialista fejlődésre. Az 50-es évek végére, a 60-as évek elejére a helyzet megváltozott; a gyarmati rendszer felbomlása az Egyesült Államoknak is érdeke volt, s a felszabadító mozgalmak támogatásának kérdése még nem vált közvetlenül a kelet-nyugati kapcsolatok részévé. A 60-as évek végétől, de különösen a 70 -es évek közepétől a viszonyok úgy változtak meg, hogy a mind élesebb szocializmus—kapitalizmus szembenállás radikalizálja a fejlődő or- szágokbeli baloldali erőket. Ez a korábbi nem kapitalista út helyett a határozottabb szocialista orientációjú fejlődést vonja maga után, igaz, most már az előzőnél szűkebb országcsoporton belül. A 70-es években elkezdődött világgazdasági válság nyomán lelassult a szocialista országok fejlődése is, következésképpen csökkent segítségnyújtási lehetőségük, és ez megnövelte a szocialista orientáció reverzi- bilitását. Ezek a tényezők a külső feltételrendszer részei. Meghatározó szerepet játszik a szocialista orientációban az állam is. Az állami beavatkozás ugyan jellegzetessége lehet az utóbb kapitalista irányba forduló fejlődésnek is, de nélkülözhetetlen és kedvező feltételt teremthet a nem kapitalista úthoz is. Az utóbbi esetben a nemzeti állam megteremtése együtt kell járjon annak népi-nemzeti jellegével, a tulajdonviszonyok megváltozásával, a tervezés, az erős állami szektor létrejöttével és a nemzetközi kommunista mozgalomba illeszkedő élcsapatpárt kialakulásával. A politikai rendszer azonban elválaszthatatlan a társadalmi szerkezettől - állapítja meg a zárófejezet. Akár a gazdasági vonatkozások tekintetében, a fő vonásokat vizsgálva itt sem találunk éles különbségeket a harmadik világban. Színes kép tárul elénk egy-egy országot elemezve. A társadalmi struktúrára nem a kétpólusosság, inkább a konglomerátumszerűség jellemző. A középrétegek fontossága megnő az útválasztásban, s bár szövetségük a félproletár tömegekkel elvezethet a szocialista orientációhoz, stabil osztálybázis hiányában azonban ez a folyamat nagyon is törékeny. Mindenképpen abból kell tehát kiindulnunk, hogy az európai jelenségek leírására használt fogalmak, osztálykategóriák nem vagy alig alkalmazhatók a fejlődő országokra. Átmeneti jellegű, sokszektorú szerkezetekkel állunk szemben, s mivel „sem a gazdasági és az osztálystruktúra, sem pedig a gazdasági erőviszonyok és a politikai hatalmi viszonyok között” nincs egyértelmű megfetelés, ezért a társadalmi-gazdasági rendszer meglehetősen instabil. A politikai szférának tehát nemcsak gazdaságirányító szerepe, hanem társadalom-összefogó feladata is van. Az ilyesfajta,inkább konglomerátumjellegű társadalomban a középrétegek is nehezen bonthatók fel. Mégis úgy tűnik, a legnagyobb fontossággal az értelmiség szerepének elemzése bír, hiszen az országcsoport politikai változásaiban a szubjektív elemnek nagy jelentősége van, másfelől a képzettség könnyen politikai hatalommá válik, s így a hatalom túlkoncentráltsága miatt az értelmiségnek döntő szava van a fejlődési út megválasztásában. A túlkoncentráltság a politikai rendszer egész harmadik világra érvényes jellegzetessége. A régi államapparátus szétzúzása után az új kiépítése „felülről” indul meg, és utóbb a központi szervek próbálják különböző mo- bilizációs szervezetek révén hatásuk alá vonni a tömegeket. Hiányoznak tehát a középszintű intézmények. Ezek a jelenségek - ahogyan azt a szerzők megállapítják - a fejlődő országok politikai változásainak természetes velejárói, ami ellenben a szocialista orientáció specifikuma, az a hatalom jellege és a forradalmi párt és ideológia megléte. A párt fejlődésének három alapvető szakasza van: a felszabadító mozgalom tömegpártja, a forradalmi élcsapatpárt és a marxista-leninista párt. Az egész kötetben elemzett gazdasági és politikai nehézségek összesűrűsödései bizonytalanná teszik nemcsak a párt fejlődését, hanem általában véve az egész szocialista orientációjú utat, megnövelik annak reverzibi- litását. Tulajdonképpen csak a nyolcvanas évek fogják megmutatni, mennyire stabilak ezek a hetvenes években megindult folyamatok. A fentiekből is kiderülhetett, hogy a kötet rendkívül széles problémákat érint, a sokolda147
