Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)

1985 / 2. szám - Balogh András: Az Egyesült Államok harmadikvilág-politikájának sajátosságai (1981-1984)

gaiban mintegy to milliárd dollárnyi amerikai beruházást eszközöltek. Kétoldalú biztonsági egyezményünk van az ASEAN két tagországával, Thaifölddel és a Fülöp-szigetekkel”.25

Washingtonnak ugyancsak hagyományos szövetségesei az ANZUS-paktum tagországai, Ausztrália és Űj-Zéland. Ezt a két tagországot öthatalmi védelmi megállapodás köti össze Malaysiával, Szingapúrral és Nagy-Britanniával. Ausztrália légierőt tart fenn Malaysiában, Uj-Zéland pedig gyalogos zászlóaljat Szingapúrban.26 Az elmúlt években az ANZUS-tagállamok külügyminisztereinek tanácskozásain elfogadták a Reagan-kormánynak a „szovjet veszélyt” előtérbe helyező globális politikai koncepcióját,27 noha az amerikai nukleáris jelenléttel szemben, Üj-Zélandon hivatalosan is, erőteljes tiltakozás nyilvánul meg.

2. A Kö^el-Kelet és És^ak-Afrika

Az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó stratégiai, energiabiztosítási és ideológiai tényezők összefonódásának klasszikus terepe a Közel-Kelet. E térségben az amerikai irányvonal érvényesítését nyilvánvalóan megnehezíti az Izraelhez való viszony alakulása iránti fokozott belpolitikai érdeklődés és a különféle lobbyk gyakran eltérő törekvései. Ennek ellenére nem tűnnek megalapozottnak azok a vélemények, amelyek nem veszik tudomásul azt, hogy az Egyesült Államok közel- keleti politikájában többségben vannak az állandó elemek. Az olajtermelés és -szállítás biztosítására, a Szovjetunió távoltartására, a térség baloldali és kommunista mozgalmainak felszámolására irányuló törekvések, különleges kapcsolatok Izraellel, a konzervatív rendszerek támogatása — mindezek tartós elemei az elmúlt évek amerikai közel-keleti politikájának.

E térségben is nyilvánvaló azonban, hogy a Reagan-kormány „határozot- tabbnak”, „keményebbnek” minősített vonala többé-kevésbé következetes továbbvitele a demokrata vezetés utolsó éveiben folytatott politikának. Már 1980 januárjában két olyan döntés született, amelyek pillérévé és eszközévé váltak a későbbi amerikai Közel-Kelet-politikának. Az egyik annak deklarálása, hogy az Egyesült Államoknak joga van szükség esetén a térségben lévő „létfontosságú” érdekeit fegyverrel megvédeni (éppen ez került a köztudatba Carter-dokt- rína néven),28 a másik pedig a gyorshadtestnek nevezett, elsősorban a Közel- Keleten bevethető fegyveres erők létrehozásáról intézkedett.

Bizonyos mértékig tehát megtévesztő a republikánus kampány idevágó tételeit egy gyökeresen új stratégia körvonalaiként felfogni.29 Az iráni kudarcból ugyanis már a demokrata kormányzat azt a tanulságot vonta le, hogy elsősorban az amerikai katonai képességet kell megerősíteni. A Reagan-kormány egyetértett ezzel, és közel-keleti politikájának fő céljait egy kormánytanulmány szerint a következőkben jelölte meg: „Az Egyesült Államok- biztosítani akarja az olajhoz való hozzáférés lehetőségét és a tengeri útvonalakat;

15