Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1985 (12. évfolyam)
1985 / 1. szám - Hardi Péter: A második szakasz: az Egyesült Államok Reagan újraválasztásának fényében
indokínai térségen át egészen Nicaraguáig). Közhelynek számít a katonai és a gazdasági sebezhetőség (katonai-stratégiai paritás a Szovjetunióval, olajválságok és nemzetközi pénzügyi válságok) kialakulására és amerikai tudatosodására utalni, s végül ugyancsak a közhelyek sorába tartozik a hatékony, cselekvőképes elnöki hatalomnak a Watergate-botrány óta tapasztalható hanyatlására hivatkozni. E megállapítások azonban - közhely mivoltukkal együtt - igazak, s összességükben az Egyesült Államok politikai-gazdasági hanyatlásának a képzetét hozták létre nemcsak a politikát alakítók, hanem az átlagemberek - az egyszerű választók - tudatában is. Ez a kialakult kép, valamint a vele párosuló aggodalom és az erre is építő tudatos szovjetellenes magatartás kedvező feltételeket teremtett a sajátos amerikai nacionalizmus felélesztéséhez.6 Reagan első elnöki periódusának előestéjén az amerikai politika egyik legjelesebb történész elemzője azt az alternatívát látta az Egyesült Államok vezetői előtt, hogy vagy a mérsékelt feltartóztatás politikáját követik (s ebből következően kompromisszumokat keresnek a Szovjetunióval), vagy az „amerikai feltámadást” próbálják megvalósítani (amit kívánatosabbnak, de nehezebbnek tartott).7 Reagan nem látott alternatívát: az amerikai feltámadás olyan útját választotta, amely a - csöppet sem mérsékelt - feltartóztatás fizikai-politikai alapjait teremti meg. Tulajdonképpen nehezen állapítható meg, hogy Reagan azért szeretne újra „nagy Amerikát” teremteni, hogy ne kelljen félnie a „szovjet veszélytől”, vagy azért, hogy könnyebben vissza tudja szorítani a Szovjetuniót, illetve a szocialista rendszert a megszerzett pozícióiból. Mindenesetre az ideológiai mozgósítás meglehetős sikerrel járt. A közvéleményt meg lehetett nyerni a hidegháborús hangvételű és jellegű politika támogatására, bár nem szabad megfeledkeznünk arról az ellenhatásról sem, amilyen a nukleáris befagyasztás (freeze) mellett kibontakozó mozgalom (még ha ennek az 1984-es választásban nem volt is különösebb hatása). Ugyancsak támogatást lehetett szerezni a koncepció nagy erőpróbáját jelentő Közép-Amerika-politikához is. A világ számos térsége, illetve országa nyilvánvalóan egyáltalán nem fenyegette az Egyesült Államokat (akár Grenadáról vagy Nicaraguáról, akár Afrika déli részéről vagy Közép-Ázsiáról legyen szó), de azonnal az amerikai cselekvőképességet, nagyságot fenyegető veszélyt jelentenek, ha a valódi ellenfél, a Szovjetunió hídfőállásaiként tüntetik föl őket. S az „amerikai feltámadás” gondolatkörébe még a látszólag cáfoló érvek is jól beilleszthetők. Amikor számos amerikai elemző, a reagani retorika megjelenésekor joggal tartva a veszélyesen konfrontációs külpolitika fölerősödésétől, arra hívta föl a figyelmet, hogy a belső gazdasági gondokkal is küszködő Szovjetunió korántsem olyan veszélyes ellenfél, mint azt Reaganék beállítani igyekeznek, akkor az adminisztráció erre is talált ellenérvet. Állítása szerint minél nagyobbak belső problémái, a Szovjetunió annál inkább igyekszik nemzetközi pozícióit agresszív politikával biztosítani, s így annál veszélyesebb az Egyesült Államokra nézve.8 Az új külpolitikai koncepció igazolásának igénye szerint értékelődött át az 10
