Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Dobozi István: A nemzetközi fejlesztési stratégia megvalósításának problémái a nyolcvanas évtized első harmadában
sodik „alulteljesítése” alapvetően független volt a nemzetközi fejlesztési stratégia lététől, a tényleges fejlődést a stratégián kívüli tényezők határozták meg. Ugyanez vonatkozik a folyó fejlesztési évtized eddig eltelt időszakára is. Miért nincs kimutatható hatása a fejlesztési évtizednek? Először is a kormányok túlnyomó többsége gyakorlati külgazdaság-politikájában figyelmen kívül hagyja a nemzetközi stratégiában megfogalmazott javaslatokat, és saját prioritásait érvényesíti. Másodszor a nemzetközi fejlesztési stratégiák leggyengébb eleme a végrehajtás mikéntje. A stratégiák általában nem tartalmaznak részletesen kidolgozott intézkedéseket, szabályokat vagy eljárásokat. Ennek következtében a kormányok számára lehetőség nyílik arra, hogy a stratégiát konkrét intézkedésekre vonatkozó kötelezettségvállalás nélkül, látszat-konszenzus alapján fogadják el. Harmadszor a nemzetközi fejlesztési stratégia - céljának megfelelően — egyoldalúan a fejlődő országok igényeit és törekvéseit tükrözi. Politikai okok miatt a fejlett országok jelentős része elfogadja a stratégiát még akkor is, ha gazdasági érdekeik ellentétes döntést diktálnának. A fenti hiányosságok valamennyi, így a folyamatban lévő fejlesztési évtizedre is jellemzők. Önmagunkban azonban nem szolgáltatnak elégséges magyarázatot arra az eltérésre, amely a harmadik fejlesztési dekád alapvető célkitűzései és a tények között alakult ki. A világgazdasági helyzet és a fejlődő országok alkalmazkodásának később tárgyalandó problémái mellett a harmadik fejlesztési évtized két belső sajátossága is felelős ezért az elmaradásért. Először is a jelenlegi nemzetközi fejlesztési stratégia nem a világgazdaság legfőbb bossed távú folyamatainak realisztikus elemzésén nyugszik. A stratégia nem vette kellően figyelembe azokat a tartós jellegű strukturális problémákat, amelyek az előkészítés stádiumában, sőt már azt megelőzően is világosan felismerhetők voltak a világgazdaságban. A stratégia készítői valószínűleg túlzottan a tények befolyása alá kerültek, hogy az 1973-1980 közötti időszakban a fejlődő országok egésze gazdasági növekedésének lendülete nem torpant meg a növekedésnek a fejlett tőkés világban bekövetkezett jelentős lassulásának hatására sem. Ez utóbbi oka abban rejlik, hogy ebben az időszakban több tényező (bőséges, kedvező kamatfeltételű hitelkínálat, a fejlett tőkés országok piacainak viszonylagos nyitottsága a fejlődő országok gyorsan növekvő iparcikk-exportja előtt, a harmadik világon belüli kereskedelem bővülése, az olajbevételek növekedése stb.) jelentős mértékben ellensúlyozta az iparilag fejlett országok növekedéslassulásának a hatását. Eme átmenetileg ható ellensúlyozó tényezők nélkül a fejlődő országok jelentős része (különösen a szegényebbek) már a hetvenes évek folyamán is súlyos nehézségekei találta volna szembe magát. A fentiekből irreális, túlzottan ambiciózus célkitűzések születtek, amelyek nagyobb mértékben támaszkodtak a vágyakra, mint a világgazdasági környezet reális elemzésére. Másodszor: a második fejlesztési évtized nemzetközi stratégiáját egyes körök (különösen az UNCTAD) bírálták amiatt, mert - bár kimondatlanul - arra 73
