Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai

birtoklásáról, ez azonban a szovjet katonai biztonság Európát meghaladó köve­telményeiből kiindulva a közeljövőben nem várható.17 A „meghatározott atomküszöbbel” kapcsolatos másik kérdés, ami körül vita alakult ki, az, hogy miként tegyék lehetővé, hogy a konfliktus bizonyos ki­fejlődése esetén valóban bevetik az atomfegyvert, illetve miként jelezhető az el­lenfélnek, hogy elérte azt a küszöböt, ahol arra sor kerül. Ebben a kérdésben megoszlottak a NATO-n belüli vélemények. Olyan javaslatok is elhangzottak, hogy a NATO-nak megfelelő intézkedésekkel lehetetlenné kell tennie, hogy meg­határozott esetekben az atomfegyver bevetése elkerülhető legyen.18 Ezek a meg­fontolások diktálták annak idején az atomaknák telepítésére vonatkozó döntést a Varsói Szerződés és a NATO érintkezési vonalának mentén. Ez a megoldás azon­ban nem elégítette ki a rugalmasság követelményeit, mert - mint azt a NATO szakértői megállapították - elválaszthatatlanul hozzákötötte a szövetséget egy olyan válaszhoz, amely a katonai akciók jellegétől vagy nagyságrendjétől füg­getlenül érvényesülve, esetleg „túlreagálásnak” lett volna minősíthető. Felvetődött az a gondolat is, hogy az atomaknáknak esetleg úgy biztosí­tanak nagyobb rugalmasságot, hogy a kelet-nyugati határtól nagyobb távolságra helyezik el azokat. Ez esetben azonban szembe találták magukat azzal a kérdéssel, hogy milyen távolságra helyezzék el az aknákat ahhoz, hogy a NATO-parancs- nokoknak elegendő idő álljon rendelkezésre e fegyverek alkalmazásának meg­fontolására, és miként oldható fel az NSZK esetében az a probléma, hogy terü­letének egy részét eleve feladásra ítélték. Összességében a „meghatározott atomküszöb” koncepcióját nem találták al­kalmasnak arra, hogy a NATO által megfogalmazott „elrettentési” garanciákat kielégítse, ezért lemondtak róla. Az „elrettentés” másik változatának vizsgálata ke­rült előtérbe, amely az ellenfelet bizonytalanságban kívánta tartani az atomfegy­ver felhasználásának időpontját illetően. Megoldást ez sem hozott, jóllehet je­lenleg is ez a NATO „rugalmas reagálás” katonai doktrínájának egyik alapelve. Az utóbbi felfogással kapcsolatos feltevés az, hogy mivel a Varsói Szerződés nem lehet bizonyos abban, hogy a hagyományos támadás melyik pontján következik be az atomcsapás, a konfliktus kezdeményezésének minden formájától „elretten”. De ez esetben is felmerül egy probléma - ismerik be az „elrettentés” teoretiku­sai mivel a NATO lényegesen többet veszíthet az atomfegyver alkalmazásá­nak kezdeményezésével, mint ellenfele, nyilván óvakodni fog az első lépés meg­tételétől. Ezáltal a hihetőség csökken, s így az „elrettentés” sem funkcionálhat a kívánt mértékben. A következő nagyobb problémakör, amely a „rugalmas reagálás” és az „el­rettentés” összefüggéseit érinti, az „atomküszöb” átlépésének a módja volt. A kérdés ez esetben az volt, hogy mit kívánnak az atomfegyver alkalmazásával el­érni: figyelmeztetés, „korlátozott atomháború” elindítása vagy a hadászati atom- fegyverek bevetésének kiváltása-e az alkalmazás célja. Az első esetben, amelyet „nukleáris figyelmeztetésként” említ a NATO-szak­37

Next

/
Thumbnails
Contents