Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
lását gyakorlatilag minden olyan térségre kivetítette, ahol a2 Egyesült Államok nem rendelkezik megfelelő erőkkel, megnövelte az atomkonfliktus „proliferálódá- sának” veszélyét. Abból a feltevésből kiindulva ugyanis, hogy a hadászati atomfegyverek korlátozott alkalmazásának lehetősége megnöveli az eszkalációtól való „elrettentést”, megkönnyíthette a döntést az atomfegyverek alkalmazása mellett. Másodszor azzal, hogy a hadászati atomfegyverek feladata és felhasználásának lehetősége kibővült, indokokat szolgáltatott e fegyverfajták mennyiségi és minőségi fejlesztéséhez, vagyis a fegyverkezési verseny új szakaszának igazolásához. Ezek az elvek később, a Carter-, majd a Reagan-kormányzat hivatalba lépését követően is változatlanul központi elemei maradtak az amerikai hadászati gondolkodásnak. Sőt az Egyesült Államok ebben az időben tapasztalható visszatérése az „erőpolitikához” még kedvezett is az ilyen elvek érvényesülésének. A Carter-kormányzat abból indult ki (és ezt később a Reagan-kormányzat is magáévá tette), hogy az Egyesült Államok számára létfontosságú térségek - mindenekelőtt Nyugat-Európa, a Közel- és a Közép-Kelet, központjában a Perzsa-öböllel, valamint a Csendes-óceán északnyugati térsége - a Szovjetunióhoz való földrajzi közelsége következtében fokozott veszélynek van kitéve. Azt állították, hogy a Szovjetunió mind térben, mind időben előnyt élvez az Egyesült Államokkal szemben. A katonai erőviszonyok meglevő állapota, a lényegi erő- egyensúly nem megfelelő arra, hogy a Szovjetuniót „elrettentse” e térségekben a katonai fellépéstől vagy regionális fölényének katonai nyomás eszközeként való felhasználásától, mert nem tételezhető fel, hogy az Egyesült Államok beavatkozik. Az amerikai politikai vezetésnek ilyen esetekben a meglevő katonai képességét, illetve annak struktúráját figyelembe véve a hadászati atomeszközök alkalmazása mellett kellene döntenie, ez viszont, mint ismeretes, az Egyesült Államok honi területeire megtorló csapást váltana ki. Az amerikai elnök tehát az ismert dilemma elé került: tudomásul veszi a „kiterjesztett elrettentés” csődjét, s ezzel világhatalmi pozíciójának fokozatos leépülését, vagy lép, de ezzel saját pusztulását idézheti elő. A kiutat ebből a helyzetből az erőfölény, illetve a rendelkezésre álló képességek olyan felhasználása jelentheti, amikor az Egyesült Államokat nem fenyegeti a jelzett veszély, vagy legalábbis az jelentősen korlátozható. A Carter-kormányzat ezzel újból megfogalmazta azokat a gondolatokat, amelyeken Schlesinger felfogása is alapult. Egyértelműen kifejeződött ez Carter 59. számú elnöki direktívájában, amelynek lényegét Harold Brown volt amerikai hadügyminiszter a következőkben foglalta össze: megerősíti a „reális elrettentés” keretében már Schlesinger által végrehajtott célmódosítás szükségességét, hangsúlyozza továbbá az amerikai nukleáris fegyverek szelektív és korlátozott fel- használását és az „ellenerő” fejlesztését.11 A korábbihoz képest azonban egy új vonást is tartalmazott: az elsőkénti alkalmazás elve - amely ennek a koncepciónak is lényeges eleme maradt - itt már hangsúlyozottabban a „hadszíntéri” atomfegyverekhez kapcsolódott. 33
