Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Robert Picht (szerk.): Szövetség a szövetségben. Nyugatnémet-francia kapcsolatok a nemzetközi feszültség terében
mint területi és államjogi egység, a bismarcki vezetésű felsőbbségi „kisnémet” állam lehet-e még politikai tájékozódási pont annak meghatározására, hogy mik a németek, vagy mik akarnak lenni? Mommsen találó paradoxona szerint a kérdés felvetése részben önmaga tagadását is jelenti. A bismarcki nemzetállam egy felülről jött konzervatív „forradalom” terméke, amely sem alkotmányjogi fejlődésében, sem területi alakulásában nem felelt meg a német nép akaratának. Th. Schiederre hivatkozva Mommsen leszögezi, hogy a Reich 1870-ben még nem volt igazi nemzetállam, csak az ahhoz vezető fejlődés útjára lépett. Emellett a wilhelmiánus nemzeti tudat is problematikussá vált, amely a kontinuitási érv további gyengítését jelenti. A nép, a nemzet és az állam a németek politikai tudatában ugyanis sohasem kapott szilárd körvonalakat: a mértéktelen dicsőítés és az elutasítás között ingadozott. Az államhoz való viszonyulásban kialakult német diszkrepancia a nemzeti meg- késettségre vezethető vissza. Ezt erősítette az 1848-as forradalom meghiúsulása, s az a fejlődés, amelyben - Mommsen szavaival élve - a „német államvilág liberalizálódása elmaradt”. A nemzeti eszme wilhelmiánus fejlődésében eredeti emancipációs tartalmát elvesztette, a messzemenően státusz-ideológiává korcsosult, azaz a gazdasági siker és hatalom- politikai nagyság került előtérbe. A német politikai tudatnak ez a félrefej lődése - a nemzeti eszme és az imperialista „reálpolitika” összekapcsolódása - egyúttal a német politika Európa-ellenességét is magában foglalta: a németek nem látták be, hogy nemzetállamuk csak akkor maradhat fenn, ha összhangot talál Európával. Ez a fejlődés a nácizmusnak lehetőséget adott arra, hogy a polgári rétegek tartalmatlan nacionalizmusával a hatalom megragadásának eszközeként éljen vissza, s a nagytérpolitikában a nemzetállami gondolat külső eltorzítása végül is a Reich összeomlásához vezessen. A bismarcki nemzetállammal való kontinuitás megszakadását a második világháború utáni fejlődés tovább erősítette. Mommsen kifejti, hogy a nemzeti hagyományokra való es- küdözés vagy a „mértékletes” nemzeti tudat újraélesztését célzó politikai követelmények a nemzetállami hagyományoknak nem adhattak tartalmi legitimációt, már csak azért sem, mert a háború utáni generáció a viszonylagos történelemnélküliség atmoszférájában nőtt fel, és a nemzet eszméjével szemben szkeptikus maradt. A nemzeti eszme ugyan teljesen nem veszett el, de lényegében a posztu- látum státuszára redukálódott. Adenauer történelmi fordulata abban rejlett, hogy politikai és stratégiai tartalmat kölcsönzött annak 1 felismerésnek, hogy az NSZK politikájának egyidejűleg nyugat-európai politikának kell lennie. Ez azonban annyit jelentett - írja Mommsen -, hogy a polgárnak az államhoz való kötődése meglehetősen instrumentális természetű volt, törekvése pragmatikusan és ahistorikusan csak a jelenre korlátozódott. Az Európa-eszme politikai keretében az NSZK gyors gazdasági felemelkedése az új állam másodlagos legitimációjává lett, míg a kor anti- kommunizmusa a saját rendszerrel való azonosulás pótléka volt. Mommsen szerint a szociáldemokratáknak az „össznémet érzület” Ostpolitik útján történő újjáélesztéséhez fűződő reményei nem váltak valóra, s a keleti politika sajátos módon a német kérdés megoldásának és fennmaradásának egyaránt az eszköze. Végül is mi lehet a megújított nemzeti tudat alapja ? A kérdés megválaszolásában Mommsen inkább a negatív kizárás, mint a pozitív állítás útját követi. Az új nemzedékekben a bismarcki nemzetállam még etikai posztulátumként sem él. A kulturális nemzet eszméjéből ugyanakkor nincsen cselekvési tájékozódás a politika számára, nem szólva ártó1, hogy Mommsen még a specifikus német kultúra létezését is megkérdőjelezi. A nemzeti egoizmusok újraéledésével az Európa-eszme mint pótideológia vesztett a súlyából. Az NSZK-t érintő gazdasági nehézségek sem maradhatnak hatás nélkül az állami legitimációra. Persze az új nemzeti tudat hosszú távon alakul ki, s rendkívül immunis a rövid távú politikai és gazdasági változásokkal szemben - figyelmeztet a szerző. A német kérdés - írja Mommsen - az 1867 előtti „normál”-állapotát vette fel, azaz el kell fogadnia két-három vagy több német állam létét, s az állam- és kultúrnemzetre való szétesés tényét. Mindazonáltal a szerző szerint számos jel mutat arra, hogy az NSZK a mindennapi tájékozódásban „uralkodó referenciarendszer” lett, miközben az egyesített nemzetre való emlékezés elhalványodott. Mint a Nyugat egyik vezető gazdasági, politikai hatalmához polgárainak egy új lojalitása is hozzánőtt. Peremjelenségként a békemozgalom keretében az „össznémet nemzeti érzés” újraéledésével is találkozni lehet, de az aktív politikában — így Mommsen következtetése - semmi jel sem mutat a jelenlegi helyzet revideálására. A valóság és az újraegyesítés alkotmányjogi posz152
