Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: P.A: Varesz: Róma és Washington-Egy egyenlőtlen partneri kapcsolat története
avatkozásukat az olasz bel- és külpolitikába. Ugyancsak rámutat a különböző amerikai lobbyk szerepére az amerikai-olasz kapcsolatok formálásában. A könyv három fejezetre oszlik. Az első fejezet az olasi^-amerikai kapcsolatok alakulását tekinti át Mussolini fasiszta rendszerének bukásától a hatvanas évek végéig. Ismerteti Olaszország kilépését a háborúból, az olasz-amerikai „különleges kapcsolatok” kialakulását, valamint a külpolitikai koncepciókkal és a NATO-ba való belépéssel kapcsolatos állásfoglalásokat. Külön-külön alfejezetben írja le és elemzi a vezető olasz és amerikai politikusok és politológusok véleményét Itália szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban, valamint az Egyesült Államok második világháború utáni globális és regionális politikájában. A szerző kiemeli, hogy az olasz uralkodó körök - bár a „szovjet veszélyre” hivatkoztak - elsősorban azért választották az „atlantiz- must”, vagyis az amerikai imperializmusnak való alárendelődés útját, mert ez elősegítette harcukat a belső demokratikus erők ellen. (18. 1.) Varesz meggyőzően ábrázolja azt a folyamatot, amelynek eredményeként a hatvanas évek végére „Olaszország egyre inkább elvesztette az »európai periféria« szerepét, jelentős ipari és pénzügyi hatalommá, valamint az Egyesült Államok ideológiai és politikai befolyásának egyik központjává változott Dél-Európában”. (84. 1.) A könyv második fejezete azt vizsgálja, hogy a nemzetközi feszültség enyhülése hogyan hatott az 1960-as évek végén és a 1970-es évek első felében az olasz-amerikai kapcsolatokra. Rámutat arra, hogy Olaszországban a fordulat az enyhülési politika irányába azoknak a befolyásos köröknek az ellenállása mellett ment végbe, amelyek továbbra is a hidegháború kategóriáiban gondolkodtak. (95. 1.) Bemutatja, hogy az enyhülési politika eredményeként hogyan fejlődtek az olasz-szovjet kapcsolatok, még ha „az utolsó szó ebben a kérdésben is az Egyesült Államoké volt”, és meghatározó szerepet játszott benne az amerikai-szovjet kapcsolatok javulása az 1970-es évek első felében. (107. 1.) Ismerteti az enyhülési folyamat olasz híveinek és ellenfeleinek csatározását. Kiemeli P. Nenni és A. Moro szerepét az enyhülési politika érvényre juttatásában, aminek eredményeként „az olasz külpolitika egyre önállóbbá vált”. (155.1.) Ennek és az olasz baloldali erők előretörésének megállítása érdekében az Egyesült Államok konzervatív körei gyakran folyamodtak az olasz politikai életbe való beavatkozás eszközéhez - állapítja meg a szerző. A harmadik, legterjedelmesebb fejedet az olasz külpolitika fő irányait vizsgálja a hetvenes évek végén, Carter négyéves elnökségének a tükrében. Ebben az időszakban az olasz-amerikai kapcsolatok egyik központi kérdésévé az Olasz Kommunista Pártnak az olasz kormányba történő esetleges bekerülése vált. Bár Carter kijelentette, hogy nem avatkozik be az olasz belügyekbe, és Itáliát „olyannak fogadja el, amilyen”, amikor az OKP hatalmas sikerét hozó 1976-os választás után reális lehetőséggé vált a kommunisták részvétele a „nemzeti szolidaritás” kormányában, az amerikai vezetők megváltoztatták korábbi véleményüket. Ennek megnyilvánulása volt az amerikai külügyminisztérium 1978. januári nyilatkozata, amely szerint az Egyesült Államok „nem helyesli a kommunisták részvételét az európai kormányokban”. A szerző hangsúlyozza, hogy ennek a nyilatkozatnak és Aldo Moro meggyilkolásának meghatározó szerepe volt a „nemzeti egység” kormányának és politikájának kudarcában. (163-170.1.) Az olasz belpolitika „amerikai vonatkozásai” után a szerző sorra veszi az olasz külpolitika fő kérdéseit az Egyesült Államokhoz való viszony fényében. Megállapítja, hogy az olasz kormánykörök általában támogatják az Egyesült Államoknak a NATO katonai erejének növelésére irányuló politikáját. A továbbiakban a szerző rámutat arra, hogy miután az Olasz Szocialista Párt élén P. Nennit B. Craxi váltotta fel, „a szocialisták fokozottan támogatják azokat a külpolitikai akciókat, amelyek valójában Olaszországot a NATO és az Egyesült Államok diktátumának rendelik alá”. (206. 1.) A nyugat-európai együttműködés kérdéseiről szólva Varesz megállapítja, hogy a Car- ter-kormányzat idején az EK és az Egyesült Államok kapcsolatai feszültebbekké váltak azon nézetkülönbségek miatt, amelyek az enyhülés, Irán, Afganisztán stb. kérdéseiben merültek fel. Olaszország, bár igyekezett növelni szerepét az EK-ban, a nagy nyugat-európai országok közül a legkevésbé önálló álláspontot foglalta el az Egyesült Államok politikájával és törekvéseivel kapcsolatban. (225. 1.) A szerző megállapítja, hogy az Itáliának nyújtott amerikai gazdasági támogatás erősen politikai színezetű: a fő célja az, hogy 149
