Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - DOKUMENTUMOK - Hollai Imrének, az ENSZ-közgyűlés 37. ülésszaka elnökének beszédeiből
Beszéd az ENSZ-közgyűlés 38. ülésszakának megnyitásán New York, 1983. szeptember 20. Amikor 1982. december 21-én elnapoltam a 37. ülésszakot, alkalmam nyílott már arra, hogy néhány észrevételt tegyek az ülésszak eddig végzett munkájának egyes aspektusairól. Most, a 38. ülésszak küszöbén az elmúlt esztendő eseményeinek tükrében rövid pillantást vetek a nemzetközi béke és biztonság erősítésére tett erőfeszítéseinkre. Aligha vitatná bárki is, hogy az 1982 szeptembere óta eltelt időszak túlnyomórészt kedvezőtlen volt a nemzetközi együttműködés hívei számára. A feszültség jegyei gyakoroltak meghatározó befolyást ebben az időszakban. Fegyveres konfliktusok törtek ki a világ több pontján, és a válsággócok száma nem csökkent, inkább növekedett. Noha a vezető nagyhatalmak közötti kapcsolatok nem szakadtak meg, a tárgyalási fórumok nem bővelkedtek megállapodásokban. Üdítő kivételnek számít a madridi európai biztonsági és együttműködési konferencián született megállapodás. Ez jelzi, hogy még a feszült nemzetközi helyzetben is lehetséges mindenki számára elfogadható megoldásokat találni Kelet és Nyugat között. Elkerülhetetlen volt, hogy a kedvezőtlen nemzetközi helyzet a nemzetközi szervezetekre is hatást gyakoroljon. Az erőpolitika természetéhez tartozik, hogy a vitás nemzetközi kérdések megoldásában a konfrontációs megközelítést részesíti előnyben. A tárgyalásokat eleve bizalmatlanul szemléli, mivel azok a kompromisszum lehetőségét hordják magukban. Ezzel szemben az erőpolitika nem meggyőzésre és kölcsönös engedményekre, hanem egyoldalú előnyökre törekszik. E törekvések ülésszakunkon is érezhetőek voltak, és hátrányosan hatottak munkánkra. Hadd emlékeztessek a 37. ülésszakot megnyitó beszédemre, amelyben azon reményemnek adtam kifejezést, hogy ülésszakunk némileg hozzájárul a nemzetközi légkör javításához. Visz- szatekintve az elmúlt esztendő tanácskozásaira, annyit bízvást elmondhatok, hogy a konfrontációs törekvések okozta éles viták ellenére az ülésszakot elsősorban nem az éles összecsapások jellemezték. A rossz nemzetközi légkörtől sújtott világban ennél több nem várható egy olyan szervezettől, amelynek életeleme a nemzetközi együttműködés. Elnöki minőségemben sok államférfival volt alkalmam találkozni. Mindegyikük aláhúzta beszélgetéseink során a béke megszilárdításának, a leszerelésnek, a gazdasági fejlődésnek a szükségességét. Ha még sincs előrelépés ezekben a kulcsfontosságú kérdésekben, nyilván nem sikerült szervezetünknek elősegíteni azt, hogy az államok felelős vezetőinek elkötelezettségét szervezetünk célkitűzéseinek megvalósítása érdekében közös akarattá kovácsolja. Arra, hogy ez miért nem sikerül, itt kell a választ keresnünk, és a megoldást szolgáló eszközöket megtalálnunk. A közgyűlés elnökének nem feladata, hogy a nemzetközi helyzet alakulása felett az igazságosztogató szerepét játssza. Az viszont feltétlenül elvárható tőle, hogy a béke és az enyhülés híveivel érezzen együtt. Továbbra sem látok értelmes alternatívát a nemzetközi együttműködéssel szemben. Alapokmányunk más felfogásra nem is jogosít fel. A 37. ülésszak eredményei közé sorolhatjuk a leszerelés témájában elfogadott nagyszámú határozatot. A határozatok száma sajnos arra is utal, hogy sok esetben ismétlődő határozatokról van szó, ami azt is jelzi, hogy a korábbi határozatok hatástalanok maradtak. Ez persze nem szervezetünk hibája. Feltétlenül pozitívnak mondható viszont, hogy az államok túlnyomó többsége a leszerelés, nem pedig a fegyverkezési verseny híve. A világ népeinek sorsáért és életéért érzett felelősségünk arra kötelez bennünket, hogy a leszerelés rendkívül fontos ügyét továbbra is kiemelten kezeljük. Az a sok hasznos kezdeményezés és javaslat, ami az elmúlt esztendőben e témában napvilágot látott, feltétlenül segítségünkre lesz ebben. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy az elmúlt esztendő során újra meg újra meggyőződhettem a leszerelés elkerülhetetlen szükségességéről. A fegyverkezési verseny növekvő spirálja fokozza a nemzetközi békére és biztonságra leselkedő veszélyeket; a veszélyek növekedése újra meg újra megerősíti a fegyverkezés vélt szükségességének érzetét, és ezzel megint az ördögi kör rabjai vagyunk. Ezért bírnak különös fontossággal azok a két- és több oldalú kezdeményezések - szóljanak a világűrről, a rakétarendszerekről vagy más fegyverekről -, amelyekké 156
