Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - VITA - Palánkai Tibor: A nemzet és a "világrendszer" viszonyáról
kát nagyrészt csak az érintett államok hozzájárulásával lépheti át. A hontalanság perifériás státusz, a sokat emlegetett világpolgár pedig inkább érzelmi kérdés. A transznacionális társaság sem „felülről”, a világgazdaságból vezethető le, végső soron nagyon is valóságosan kötődik működési területének nemzetgazdaságaihoz, legfeljebb több-kevesebb sikerrel manőverezik közöttük. Ahogy hiba a nemzeti viszonyok abszolutizálása, úgy nem lehet a nemzetközi viszonyokat sem a nemzeti rendszerekkel való szerves egységükből kiszakítani. A nemzeti és a nemzetközi viszonyok összefüggése kétségtelenül sajátosan merül fel a fejlődő országok vonatkozásában. Ezzel kapcsolatban valóban számos dilemmával kerülünk szembe. A fejlődő országok társadalmi és gazdasági elmaradottsága mélyen gyökerezik a tőkés világrendszerhez való tartozásukban, s ezen világgazdasági helyzetük radikális reformja nélkül aligha lehet változtatni. Másrészt számos fejlődő ország még nem jutott el a nemzeti fejlődés stádiumába. Sok fejlődő állam pusztán az imperialista mesterkedések alapján létrejött alakulat, amelyet törzsi, nyelvi és kulturális különbségek és ellentétek szabdalnak. Jelentős részük a mai termelőerők tükrében gazdaságilag túl kicsi és életképtelen, és hagyományos nemzetté történő integrációjuk elé jelentős társadalmi és etnikai akadályok tornyosulnak. A fejlődő országok problémáinak egyoldalúan a világrendszer felől való megközelítése azonban több veszélyt hord magában. A periféria-helyzet túlhangsúlyozása a fejlődő országok számára bénítóan lefegyverzőnek bizonyulhat, hiszen azt sugallja: minden hiábavaló, a gazdasági és társadalmi elmaradottság a „külső” tényezőkből következik. A hátrányos nemzetközi kapcsolódás megszüntetése mellett a gazdasági és társadalmi elmaradottságot pedig csak maguk az érintett népek tudják felszámolni. A belső és külső tényezők viszonyának helytelen átértékelése tehát súlyos következményekkel járhat, s a politikai és társadalmi cselekvést és gondolkodást helytelen irányokba orientálhatja. A fejlődő országok mai és jövőbeli nemzeti fejlődése kétségtelenül alapvetően eltér attól az úttól, amit a fejlett világ országai bejártak. A globalizálódott világgazdasági kapcsolatok mellett ez nem is lehet másképp, s a távolabbi jövőről még többé-kevésbé pontos képpel sem rendelkezünk. Óvakodni kell azonban a fejlődő országok nemzeti fejlődése lehetőségeinek az alábecsülésétől. Számos rendkívül elmaradott országban a függetlenség elnyerése után a nemzeti fejlődés tipikus vonásai (a nemzeti nyelvek ápolása, a mesterségesen létrehozott állammal való nacionalisztikus azonosulás stb.) gyorsan kibontakoztak. Az új állam- alakulatokhoz fűződő belső és külső hatalmi érdekek megszilárdultak, s a „nemzeti” hatalmi apparátusok megerősödtek és önállósodtak. Ügy vélem tehát, hogy a fejlődő országok sem kerülik ki a nemzeti fejlődés szakaszát (többségük egyébként már jelentősen előrehaladt ebben), s a világrendszerbe való kapcsolódásuk is csak így közelíthető meg. A szélesebb társadalmi-gazdasági érdekek védelmére és feladatok ellátására a fejlődő országokban is leghatékonyabban a nemzeti típusú állam képes, legyen szó akár gazdaságfejlesztésről, akár a külső függés
