Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál - Vág András: A SIPRI 1983-as évkönyve
ások problémáinak szentelnék. Ez azonban csak részben igaz, hiszen a Nyugat-Európára irányuló szovjet közép-hatótávolságú rakéták már jó ideje léteznek, részben az Egyesült Államok stratégiai nukleáris fegyverek terén meglévő fölényének ellensúlyozására. A régi SS-4-esek és SS-5-ösök SS-20-asokkal történő fölváltására vonatkozó döntést a Szovjetunióban úgy kezelhették, mint egy szokásos korszerűsítési elhatározást. Az erők arányai - az Egyesült Államok adatai szerint (szovjet adatokat nem hoztak nyilvánosságra) - a Szovjetunió fölénye a kilövőállásokban 2,5:1. Ebbe az amerikai fél — ismert álláspontja következtében — nem számítja be a francia és a brit erőket. Nyugati források szerint a Szovjetunió 1982 végéig összesen 333 db SS-20-as rakétát telepített. Ezeknek mintegy kétharmada helyezkedik úgy el, hogy elérheti Nyugat-Európát, néhányat pedig úgy telepítettek, hogy onnan mind európai, mind távol-keleti és délkelet ázsiai, mind pedig közel-keleti célpontok elérhetők. Mivel ez a rakétatípus három - egyenként százötven kilotonnás, egymástól függetlenül irányítható - robbanófejjel rendelkezik, mintegy 850 robbanófej érhetné el Nyugat-Európát. Ehhez az adathoz úgy jutottak el, hogy a csak részben Európára irányulóan telepített rakétákat is figyelembe vették, és elfogadták azt a - hírszerzési forrásokon alapuló - feltételezést, hogy a rakéták egy része csak egy robbanófejes. Jóval nagyobb viták folynak a hatótávolság adatairól. A Szovjetunió szerint az SS-20-as rakéta hatótávolsága 4000-4500 km, míg az Egyesült Államok szerint eléri az 5000 km-t is. A különbség meglehetősen nagy jelentőségű, mivel az utóbbi adat elfogadása esetén a Novoszibirszk környékére telepített rakéták is elérhetik az NSZK-t, míg a 4500 km-es maximális hatótávolság csak két NATO-tagállam - Törökország és Norvégia - elérését teszi lehetővé ebből a körzetből. A Pershing-2-re vonatkozóan hasonló viták folynak. így - bár egy hivatalos amerikai nyilatkozat a hatótávolságot „titkos adat”-nak nevezte - Nyugaton azt 1800 km-re teszik, míg a Szovjetunió véleménye szerint eléri a 2500 km-t. Ez a vita azért is figyelemre méltó, mert az Egyesült Államokban 1982 végén programot fogadtak el a rakéta kipróbálására. Ez 18 indítási kísérletből áll, s a többi között valószínűleg a hatótávolság ellenőrzését is célozza. A két oldalon egymással farkasszemet néző fegyverzetek egyéb műszaki paramétereinek eltérései a helyzetet tovább bonyolítják. Egy esetleg elérhető megállapodás kijátszásának elkerüléséhez a szerző szerint szükség van bizonyos kiegészítő megegyezésre, így például az 500 és 1000 km közötti hatótávolságú rakéták telepítésének befagyasztására. A kijátszás legnagyobb veszélye a tengeri telepítésű cirkálórakéták részéről fenyeget. Elkerülhetetlen, hogy a közép-hatótávolságú fegyverekre vonatkozó tárgyalások valamilyen módon kapcsolódjanak az interkontinentális stratégiai rendszerekkel foglalkozó megbeszélésekhez. A könyv több tanulmányából kitűnik, hogy az adatok másik fél előtti eltitkolása — még ha katonai információkról van is szó - többet árt a tárgyalásoknak és magának a fegyverzetkorlátozásnak, mint használ. Ennek ugyanis az lesz a következménye, hogy a másik fél - elsősorban talán a bizalom hiánya miatt - a legrosszabbat (vagyis az ellenfél legnagyobb mértékű felkészültségét, legintenzívebb stratégiai fejlesztéseit) feltételezve teszi meg a vélelmezett biztonságának fenntartásához vagy helyreállításához szükséges lépéseket. A tárgyalások vitatott kérdése az alapul szolgáló számítási mód. Jelenleg ugyanis a robbanófejek száma (s ezzel együtt a romboló erő) már nem kapcsolódik szorosan a kilövőállások, illetve a rakéták számához. Ennek oka az MRV (azonos célra irányítható több robbanófej) és a MIRV (különböző célpontokra irányítható több robbanófej) különböző számbavétele. Hiszen míg az előbbiek csak egy meghatározott körzetben növelik a pusztítás mértékét, addig az utóbbiak - mivel különböző célpontokra irányíthatók - robbanófejenként kerülhetnek beszámításra. A brit és a francia eurostratégiai erők. Az évkönyv dokumentumokkal igazolja, hogy ezeknek a korlátozott nukleáris erőknek a megítélése lényegesen változott az utóbbi két évtizedben. McNamara amerikai hadügyminiszter 1962-ben még úgy nyilatkozott, hogy ezek „veszélyesek, drágák, hajlamosak az elavulásra, és hiányzik a hitelük”. 1982. március n-i, Margaret Thatchernek írt levelében Ronald Reagan már kijelentette, hogy az Egyesült Államok nagy jelentőséget tulajdonít az Egyesült Királyság önálló nukleáris elrettentő képessége fenntartásának. Ezeknek a brit és francia erőknek a számításba vétele vagy figyelmen kívül hagyása a genfi szovjet-amerikai tárgyalásoknak az egyik legnehezebb problémája. Nemcsak azért, mert a kétoldalú tár130
