Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Réti Ervin: A Reagan-terv az Egyesült Államok közel-kelet politikájában
Ebben a keretben felvetődött több kompromisszumos lehetőség, például Jordánia elvben megerősíti a rabati döntést, de átmeneti megoldásként mégis javasolja a megszállt területek arab, vagyis jordániai fennhatóság alá történő visszatérését a másik alternatíva, a megszállás fenntartása helyett. Vagy annak kimondása, hogy a PFSZ a palesztinok törvényes, de nem egyetlen képviselője, ami lehetővé tenné a jordániai tárgyaló fél számára a palesztinok képviseletét. A jobboldali arab rendszerek nyilván szívesebben látnának egy konföderációt a jordániai király koronája alatt, mint egy kétségkívül radikálisabb vonalat követő palesztin államot, de adott a kockázat is: egy konföderáción belül, a visszavándorlókkal együtt, a népesség mintegy hatvan százaléka vagy annál is több lenne palesztin, s ha ehhez hozzávesszük a jordániai-palesztin viszony múltbeli terheléseit, az esetleges államszövetség aligha lenne mentes súlyos belső feszültségektől. Egy államszövetség módosítaná az arabközi erőviszonyokat is, elsősorban a Jordániával szomszédos Szíria követné rendkívüli figyelemmel és érzékenységgel az eseményeket, hiszen a két ország között nem voltak ritkák az összeütközések.- A Palesztinái Felszabadítási Szervezet rendkívül nehéz helyzetbe került a Reagan-terv meghirdetése nyomán. Nyilvánvaló, hogy nem fogadhatta el azt az elképzelést, amelynek tengelyében a független palesztin állam létrehozásának megakadályozása és a PFSZ elismerésének elutasítása áll. Ugyanakkor a tárgyalások mindennemű visszautasításával lemondana arról a lehetőségről, hogy az Egyesült Államokat szaván fogja: a Reagan-terv keretében igyekszik rábírni Izraelt a megszállt területekről való visszavonulásra. A minden rugalmasságot nélkülöző álláspont végső soron felmentést adhatna az Egyesült Államoknak, s tartósítaná a jelenlegi helyzetet. A dilemma érthető vitákat okozott a palesztin mozgalmon belül, s noha a parlament szerepét betöltő Nemzeti Tanács 1983 kora tavaszán megtartott algíri ülésszakán végül is sikerült megőrizni az egységet, később nyilvánvalók lettek a belső törésvonalak, s az ellentétek fegyveres harcokhoz vezettek, a legnagyobb palesztin szervezet, a Fatah soraiban zendülés ment végbe. A palesztin mozgalomban felújultak és kiéleződtek a viták a stratégiai és taktikai célokról, a katonai és diplomáciai küzdelem viszonyáról. Olyan kérdésekre kellett választ adni, mint a Jordániával kialakítandó különleges kapcsolat, válasz a Reagan-terv- re, a belső egység, valamint az arab világ egységes támogatásának megőrzése. Jasszer Arafat megfogalmazása szerint a PFSZ-nek nem kell elvetnie a Jordániával létesítendő államszövetséget, de annak valóban államok szövetségének kell lennie, tehát az első lépcsőben elengedhetetlen a független Palesztina létrehozása. Ezt az elképzelést, különböző előjelekkel, számos bírálat érte a palesztinok sorain belül is. (A meglevő objektív okok mellett hozzájárult a palesztin mozgalmon belüli viták felélénküléséhez, hogy megszűnt a PFSZ viszonylagos önállósággal rendelkező bejrúti központja, s a szétszóródott palesztinok nézeteltéréseiben minden eddiginél jobban kifejezésre juthatnak az arabközi súrlódások.) A dinamikus indítás után a Reagan-terv még saját, szűkre szabott pályáján is elakadt. Külön teher, hogy közben Libanonban jóformán semmi sem történt, s 102