Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
a gaulle-izmus stratégiájával: egy új nemzetközi hatalmi pólus kialakítására csak Nyugat-Európa alkalmas. Igaz, hogy az integráció eddig nem hozta meg az áhított közös politikát - és a francia érvelésekben mindig látens mozzanat, hogy ez értelemszerűen francia vezetésű -, de a fejlődő országok kihívása erre most új lehetőséget nyújt. Nyugat-Európa élére állhat az új gazdasági világrendért és az új nemzetközi politikai rendért folytatott harcnak. Ehhez elegendő történelmi, politikai és gazdasági tapasztalata van, s mivel érdekei nem azonosak sem a Szovjetunióéival, sem az Egyesült Államokéival, továbbá mivel gazdasági fejlettsége és technikai felkészültsége is megvan hozzá, most hatalmas aduk vannak a kezében. A francia szocialisták pedig igyekeznek élen járni ezen új politika kidolgozásában, s a bougivali konferencia szerint az általuk kínált „fokozatosság és a kompromisszumok keresése” mind nemzeti, mind nemzetközi méretekben alkalmazható taktika. A szövetségi érdekek azonossága A gyakorlati külpolitikai tevékenység megkezdésekor az egyes dossziékat áttekintve az a kérdés vetődött fel, hogy a belpolitikai és gazdasági változások elsőbbsége mellett mi legyen a külpolitika alapvető jellemzője: a folytonosság vagy a változás. E kérdés eldöntéséhez seregnyi szempontot kell figyelembe venni. Nagyon valószínűnek tűnik az az érvelés,25 amely szerint az új francia kül- és belpolitika mozgása ellenpontozásos jellemzőiket mutat: Mitterrand szövetségesei előtt a radikálisabb belső intézkedéseket külpolitikai kontinuitással igyekszik ellensúlyozni. Ezen érvelés szerint, míg belpolitikájában Giscard kommunistaellenes volt, külpolitikájában pedig toleráns (sokak szerint békülékeny) a Szovjetunióval szemben, addig most fordult a helyzet. Mitterrand történelmi és taktikai okokból is kommunista minisztereket vont be a kormányba, de erősen szovjetellenes lépéseket és kijelentéseket tett a külpolitikában. Az ellentétet plasztikusan lehet jelezni Giscard Brezsnyevvel folytatott 1980. májusi, varsói tárgyalásaival és vele szemben Mitterrand és Cheysson kijelentéseivel, amelyekben elfogadhatatlannak minősítették a Szovjetunió afganisztáni jelenlétét. Giscard nem volt hajlandó részt venni az eurorakétákról folyó transzatlanti vitában, amely a NATO 1979. decemberi kettős határozata után lángolt fel Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között, azt hangoztatva, hogy az önálló nukleáris erővel rendelkező Francia- országot ez nem érinti. Mitterrand viszont Schmidt kancellár támogatásával és egyetértésével elítélte a szovjet SS-20 rakéták telepítését, és nyíltan a NATO kettős határozatának végrehajtása - azaz a Pershing-2 és a cirkálórakéták telepítése - mellé állt. Mitterrand szerint ezzel a véleménnyel Franciaország nem veti el a leszerelés és a fegyverzetellenőrzés gondolatát — az 1978-ban felvetett európai leszerelési konferencia gondolatát a francia küldöttség továbbra is a madridi konferencia napirendjén tartja -, hanem egyszerűen úgy ítéli meg, hogy a stratégiai 29
