Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés

gatnémet kancellár is ezt igazolta 1977 tavaszán elmondott beszédében, amikor kifejtette, hogy a két vezető atomhatalom a hadászati nukleáris komponenst egyre inkább „utolsó mentsvárnak tekinti, ami a nemzeti érdeket szolgálja, és védelmezi azok túlélését, akik ezen utolsó mentsvár fegyvereit kifejlesztették”. Ebből vonta le aztán annak a diszparitásnak a jelentőségét, amely - NATO-vélemények szerint - a hadászati szint alatti katonai képességek tekintetében a Kelet és a Nyugat között fennáll.

A NATO telepítést sürgető elgondolásának lényege az említettek alapján már könnyebben érthető. Eszerint a „kiterjesztett elrettentés” funkcionálásának hihetősége feltételezi, hogy eszközei szorosan kapcsolódó rendszert alkotnak. Ebben a rendszerben azonban a közepes ható- távolságú atomfegyverek kategóriájában hézag keletkezett, amelynek felszámolása azért elkerülhetetlen, mert a potenciális ellenfél hasonló kategóriájú nyugati fegyverek nélkül nem lenne „elrettenthető”, mivel a hadászati paritás viszonyai között az Egyesült Államok központi rendszereinek felhasználása kevéssé hihető. A közepes hatótávolságú atomfegyverek telepítése viszont csökkenti az Egyesült Államok „önelrettentési” dilemmáját, szélesíti a szelektív és korlátozott opciók közötti választás lehetőségét, emellett a potenciális ellenfél szemszögéből hihetőbbé teszi az Egyesült Államok eszkalációs készségét. Végső fokon megnövekedne a „kiterjesztett elrettentés” hatékonysága, és a „countervailing stratégia” követelményeit is kielégítenék, amennyiben nagyobb pusztítást kiváltó csapásra csak akkor kerülne sor, ha „az amerikai nemzet túlélését közvetlen veszély fenyegetné”.

Figyelmen kívül hagyva most az arról a kérdésről indított vitát, hogy a mai fegyvertechnika viszonyai között egy atomkonfliktus hol és meddig korlátozható, következésképpen a NATO erre épülő „kiterjesztett elrettentés”, illetve „countervailing stratégia” és az ehhez kapcsolódó „rugalmas reagálás” doktrínái mennyiben megalapozottak, figyelmet érdemelnek olyan követ kezmények is, amelyek a telepítést igazoló argumentációból többnyire hiányoznak:

1. Nehezen tagadható, hogy a telepítés erősíti az Európa területére korlátozódó atomháború hihetőségét, s módot nyújt az Egyesült Államoknak arra, hogy saját atomkockázatát kontinensünkre kiterjessze.

2. Megnövekedhe t a fegyveres konfliktusok kirobbanásának veszélye azáltal, hogy a lerövidült reagálási idő függvényében megsokszorozódik a téves helyzetértékelések lehetősége. Ebben az esetben az „elrettentés” lényegében saját ellentétébe csap át.

3. Feltételezhető, hogy a telepítés végrehajtása nyomán az Egyesült Államok olyan képességek birtokába jut, amivel szemben a potenciális ellenfél nem tud hasonlót szembeállítani, s az így kialakult hadászati diszparitást a politikai nyomás eszközeként kívánja felhasználni. Az ennek a helyzetnek az ellensúlyozására irányuló törekvés destabilizálhatja a jelenleg szemben álló katonai struktúrákat.

4. Az amerikai konfrontációs politika további kiterjedése olyan konfliktusba sodorhatja kontinensünket, amely eredetileg nem Európában keletkezett.

III.

A felsoroltakból tehát arra lehet következtetni, hogy a „kiterjesztett elrettentés” eszköztárának a közepes hatótávolságú atomfegyverekkel való kiegészítése korántsem oldja meg a NATO katonai stratégiai problémáit. Abban az esetben, ha a már korábban kifejtett összefüggésekből indulunk ki, miszerint az „elrettentés” nem egyéb, mint a képességek és a lehetőségek szorzata, akkor világossá válik a NATO katonai síkon jelentkező dilemmájának lényege: az „elrettentés” akkor funkcionálhat kielégítően, ha a potenciális ellenféltől elvitatják azt a jogot, hogy biztonsága érdekében hasonlóképpen járjon el, mint a NATO. Mivel ez megvalósíthatatlan, az „elrettentés” elvileg egy véget nem érő, magasabb szinten állandóan ismétlődő folyamat mozgatójává válik anélkül, hogy a kívánt célt elérné.

Különösen felgyorsulhat és ellenőrizhetetlenné válhat ez a folyamat abban az esetben, ha az „elrettentés” nem két, hanem sokpólusú rendszerben működik. Azok a katonai szakértők, akik az „elrettentést” ilyen kontextusban vizsgálják, feltételezik, hogy az atomhatalmak politikai vezetése egyrészt soha nem fog olyan „racionális” célt találni, amely igazolna bármely, minden bizonnyal a „biztos kölcsönös pusztuláshoz” vezető akciót, másrészt abból indulnak ki, hogy a döntéshozók racionalitása szüntelenül fölébe kerekedik azoknak a veszélyeknek, amelyek téves értékelésekből, ellenőrizhetetlen konfliktusokból vagy technikai balesetekből származhatnak. Vagyis az „elrettentés” hívei jó adag józan észt tételeznek fel a politikai döntéshozatalban,