Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés
mert annak mércéje nem az a szint, amelyet elértek, hanem az, amit a potenciális ellenfél az adott szituációban a felhasználhatósággal kapcsolatban gondol róla, és ez túlbiztosításhoz vezet.- Harmadszor: A saját felségterületet meghaladó, szövetséges vagy „létfontosságúnak” minősített térségekre is kiterjedő ún. kiterjesztett elrettentés bizonyos erőfölényt tesz szükségessé a potenciális ellenféllel szemben, ami viszont kihívó voltánál fogva azt az erők ismételt kiegyensúlyozására készteti, s így destabilizálja a korábban kialakult erőviszonyokat.- Negyedszer: A háborúközi „elrettentés” csökkenti az atomháború kockázatának hihetőségét, s mint ilyen, aktivizálja a hadviselési képesség megteremtésére irányuló erőfeszítéseket. Összegezve: mivel az „elrettentés” a problémák katonai megoldására helyezi a hangsúlyt, ezzel a fegyverkezés újabb és újabb hullámának kedvez, a szocialista országok az „elrettentéssel” szemben az ellentétek politikai úton történő felszámolásának útjait keresik, és a biztonság megvalósításának békés lehetőségeire helyezik a hangsúlyt. II. Az Egyesült Államoknak ésNATO-szövetségeseinek különböző katonai doktrínákban megfogalmazott stratégiai törekvései tehát látszólag azt célozzák, hogy a háború egyrészt megakadályozható, másrészt korlátozható legyen. Felfogásuk szerint ez akkor valósítható meg, ha az „elrettentő” által képviselt fenyegetés hihető. A katonai erőegyensúly viszonyai között azonban nukleáris fegyverekkel csak akkor lehet hihetően fenyegetni, ha azok szelektíven vethetők be. A szelektivitás ebben az esetben any- nyit jelent, hogy az atomfegyverek alkalmazását követően az ellenfélnek még mindig elegendő magas értékű katonai, gazdasági és politikai erőforrása marad, amely továbbra is komoly veszélynek van kitéve, így érdekelt abban, hogy a konfliktusnak véget vessen. Az elképzelés nem új: a nyugati érveket figyelembe véve ez már az 1960-as évek elején felmerült, és lényegében ezen az elven alapul a NATO 1967 óta érvényben lévő „rugalmas reagálás” elnevezésű katonai doktrínája is. A probléma napjainkig ható sajátosságai azonban az 1970- es évek elején kerültek előtérbe, és Schlesinger akkori amerikai hadügyminiszter „Limited Nuclear Options” nevű hadászati koncepciójában nyertek először konkrét megfogalmazást. Schlesinger 1974 januárjában elismerte, hogy az Egyesült Államok felülvizsgálta a SIOP-ot (Single Integrated Operation Plan), abból a célból, hogy az amerikai politikai vezetés rendelkezhessen az atomfegyverek szelektív és korlátozott alkalmazására vonatkozó tervekkel. E lépés igazolásakor az amerikai katonai szakemberek sajátos felfogásból indultak ki. A szovjet hadászati erők fejlesztését alapul véve, feltételezték, hogy a Szovjetunió korlátozott számú atomfegyvert alkalmazhat fontos katonai célpontok ellen, és fenyegetheti az amerikai városokat is. Ebben a helyzetben - a rendelkezésre álló tervek alapján - az Egyesült Államok vagy nagyszabású csapást mér a támadó városaira (mivel más tervvel nem rendelkezik), vagy nem tesz semmit. Ilyen esetben - mutatnak rá a szakértők - inkább az utóbbi valószínűsíthető, mert egy korlátozott támadásra válaszul nehezen tételezhető fel olyan ellencsapás, amelynek következtében az amerikai városok is elpusztulhatnának. Ha azonban az Egyesült Államok felkészült, és tervei is vannak a szelektív és korlátozott csapásra, akkor a lehetséges ellenfél módosítja számításait, mivel korlátozott támadásai azzal a kockázattal járnának, hogy hasonló megtorlásban lesz része. A „kiterjesztett elrettentés” keretei között gondolkodva ugyanakkor rámutattak arra, hogy az így nyert rugalmasság elősegítheti a korlátozott atomtámadásoktól való „elrettentést” a lehetséges „nagyhatalmi konfrontáció” olyan térségeiben is, mint Nyugat-Európa, a Közel-Kelet stb. Emellett ennek a katonai stratégiai koncepciónak az előnyei érvényesíthetők lennének azokban a körzetekben is, ahol az Egyesült Államok nem rendelkezik jelentős hagyományos erőkkel. Ebben az esetben az alapvető amerikai érdekeket fenyegető konvencionális támadások atomfegyverrel való elhárításának lehetősége azon keresztül valósulna meg, hogy eleve feltételezhető lenne, hogy az Egyesült Államok ilyen helyzetben is hajlandó atomfegyvert felhasználni. ■ Ez a megállapítás abból a szempontból is figyelemreméltó, hogy a NATO, amely az 1950- es évektől az atomfegyver elsőként való alkalmazásával kapcsolatos fenyegetést mindenekelőtt Európára vonatkozóan tartotta fenn, most kiterjesztette ennek lehetőségét a világ más pontjaira is. Ezzel valójában felújították az 1950-es években érvényben volt doktrinális koncepciót, 107