Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Tolnay László: "Elrettentés" és telepítés
TOLNAY LÁSZLÓ „Elrettentés5’ és telepítés Nyugaton, mindenekelőtt az Egyesült Államokban és a NATO-tagállamokban az 1950-es év elején kezdődött és mind a mai napig tart a vita arról, hogy változott-e a katonai erő funkciója az atomkorban, és ha igen, milyen feltételek mellett kerülhet sor az alkalmazására. Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a katonai erő három funkciójából a fenyegetés és a hadviselési képesség mellett az „elrettentés” került döntő mértékben előtérbe. Kiindulópontjuk, hogy napjainkban veszített vonzerejéből néhány célkitűzés, amely korábban a hadba lépésre ösztönzött, és csökkent a katonai erő politikai célokra való felhasználásának várható haszna is. E feltevések bizonyítására főleg azt említették, hogy nagy pusztítóképessége következtében az atomfegyver indokolatlanná teszi a katonai erő alkalmazását „rémület-egyensúly keretébe tartozó államok közötti elrettentésen kívüli okokra”. Egy olyan atomháború kockázata, amely a hadviselőket egyformán elpusztítaná - mutattak rá a teoretikusok —, mindkét felet távol tartja attól, hogy a másik ellen katonai erőt alkalmazzon. Mindaddig, amíg ez a „rémület-egyensúly” fennmarad, keretek között tartható a katonai erő agresszív felhasználása. Hozzáfűzik azonban azt is, hogy mivel ilyen körülmények között a kisebb katonai támadások elleni nagyarányú nukleáris visszavágás öngyilkosságnak tekinthető, következésképpen a hitel- képessége csekély, így az „elrettentéshez” hasznosnak tűnik a hagyományos erők fenntartása is. Ebből adódott a végkövetkeztetés: a katonai erő mindkét típusánál fenntartott megfelelő képesség a biztosítéka annak, hogy a fegyveres konfliktus a két világrendszer fő erői között elkerülhető. Ebben az összefüggésben azonban az atomfegyver sajátos megvilágításba kerül: „elrettentő” hatásánál fogva a béke zálogává válik, csökkentésére vagy felszámolására tehát csak megfelelő biztosítékok mellett kerülhet sor, ezzel ugyanis olyan mechanizmus szűnne meg, amely békét - még ha veszélyekkel telítettet is - teremt azáltal, hogy nagy mértékletességre és racionalitásra kényszeríti a kormányokat. Ez az alapgondolata a NATO „elrettentési” stratégiájának, és ebből kiindulva került sor a katonai erő ismétlődő fejlesztésére is az elmúlt időszakban. Mivel abból a feltevésből indultak ki, hogy az „elrettentés” nélkül a szocialista országokkal a fegyveres összecsapás elkerülhetetlen, igazolhatóvá vált minden erre irányuló intézkedés. Ez történt a közepes hatótávolságú atomfegyverek nyugat-európai telepítésének elfogadtatásánál is, jóllehet az ebből fakadó veszélyek közismertek voltak. A lépést igazoló érvrendszer szerint az új szovjet közepes hatótávolságú atomrakéták telepítése következtében felborult a „veszélyeztetettségi egyensúly” Európában, s ez csökkentette az „elrettentés” funkcionálásába vetett bizalmat, amelynek hatása kettős volt: tovább redukálódott egyrészt az Egyesült Államok atomgaranciájának a hitele, másrészt - az előbbiből következően - növekedett az a veszély, hogy Nyugat-Európa elszakad az Egyesült Államoktól. A folyamat megállítása tehát az „elrettentés” logikájának megfelelően az így jelentkezett problémák azonnali megoldását követeli, nehogy az ellenfél ezt saját előnyére használja fel. Ebből 105
