Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - HÁBORÚ, KATONAPOLITIKA, HADITECHNIKA - Kende István: A háború mint "a politika folytatása" a nukleáris korban

pregnánsabban akkor jut kifejezésre, amidőn a harc a szó szoros értelmében a felfegyverzett tömegek részvételével folyik. A gerillaháborúban például egy kisebb szervezett csoport vagy réteg mintegy a nép képviseletében és arra támaszkodva, abban szinte feloldódva küzd, a népi háborúban pedig már a nép jelentős tömegei is közvetlenül harcba szállnak. így a háború „tömegessé válása” ma már messze túlterjed az „egyenruhás nép” tömegein, a hadseregbe toborzott-sorozott tömegeken. Nemegyszer éppen ezzel az államilag toborzott hadsereggel állnak szemben a nem állami, azaz nem reguláris hadsereggé formálódó tömegek. Ez ma már jogilag is szabályozott keretet, elismerést kapott az 1949-es genfi egyezményben, de Clausewitz idejében még alighanem szinte elképzelhetetlen lett volna.

Ennek a hadviselésnek eredetét is általában éppen abba a korba, a „levée en masse”-t követő évekbe helyezi a történelemtudomány, amelynek elemzésére Clausewitz is támaszkodott. Az első háborút eldöntő, de legalábbis alapvetően befolyásoló szerepe ennek a népi harcnak, „guerilla”-nők. (háborúcskának) éppen Napóleonnal szemben volt, Spanyolországban, 1807-től. Ezt a spanyolországi gerillatevékenységet egyes források a napóleoni összeomlás kezdetének tartják; a spanyol gerillák tevékenysége becslések szerint évi átlagban 100 000 francia katona elvesztését okozta.9 A napóleoni tömeghadsereg, mint viszonylag új jelenség, itt került tehát először szembe egy még csak születő másik jelenséggel, a tömegbázissal rendelkező gerilla- partizán-) erővel.

Clausewitz ennek jelentőségét talán még nem ismerte fel teljesen; legalábbis viszonylag keveset foglalkozott vele. De már ennek alapján is megállapította, hogy Spanyolországban, ahol „a nép maga is bekapcsolódott a küzdelembe”, ahol „a nép maga viselte a harc súlyát”, „nem csupán a nép fokozott támogatásáról, hanem valójában egy új tényező keletkezéséről van szó”. S ennek kapcsán megállapítja, hogy „a fegyveres nép vagy a népfelkelés a védelem [értsd: a megtámadott ország megvédésének] sajátos eszköze.”10

Már többet és részletesebben foglalkozott ezzel az „új tényezővel” annak az oroszországi téli hadjáratnak a kapcsán, amelyben - Tárié megfogalmazása szerint - valójában az orosz paraszt semmisítette meg Murat lovasságát.

Az a fajta ellenállás - írja Clausewitz „amikor a nép fegyvert ragadva ellenáll”, „oly nagy elfoglalt területet feltételez, amilyen Európában csak Oroszországnak van”.11 „Egy ilyen országot - írja másutt - csak saját gyengesége és a belső ellentétek hatása győzheti le.”12 És bármennyire hangsúlyozza is egyebütt, hogy a népi ellenállásról, erről az új jelenségről csak „ta- pogatódzó” elképzelései vannak, megfogalmazza a gerilla-harcmodor elemi jellegzetességeit, és még erre vonatkozó leirásokat-útmutatásokat is ad: „Ellenállás mindenütt van és sehol sincs.” „A népi háború köd- és felhőszerű jellege tömör testté sohase sűrűsödjön... Másrészt azonban mégis szükséges, hogy ez a köd bizonyos pontokon gomolyaggá sűrűsödjék, és villámcsapással fenyegető felhővé váljék... ”13

Clausewitz azt azonban nem ismerte fel, hogy a népnek a háborúban viselt szerepe kapcsán mind a tömeghadseregben, mind a népi felkelésben érlelődő változások valójában a politika szféráját (is) megváltoztató jelenségekkel függenek össze, illetve éppenhogy azoknak a realizálódásai - katonai síkon. A hadviselésben eljutott a népi erők katonai szerepének felismeréséig, de a politikát változatlanul, mintegy porosz szemmel, mint egyedül a centralizált állam jogkörébe tartozó és lehetőségeihez kötődő tevékenységet látta.

Bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy foglalkoztatta Clausewitzet e változások politikai jellege és kihatása. Bizonyíték erre néhány mondata a francia forradalomról: „kifelé irányuló roppant hatásának” okait egyebek között éppen nem hadviselési, hanem politikai tényezőkben - így a nép helyzetében - kereste, és elmarasztalta a többi kormányt, a francia forradalom külső ellenfeleit, amiért „a szokásos eszközökkel akarták ellensúlyozni az új és lenyűgöző erőket”. Ez, úgymond, „a politika [értsd: az ő politikájuk] hibája”.14 (Ezeket a gondolatokat azonban, amelyeket éppen fő műve ki nem dolgozott, vázlatként megírt és még átdolgozásra váró utolsó könyvében vetett fel, már nem fejtette ki.)

Senghaas végeredményben helyesen ismeri fel tehát, hogy Clausewitz a háború és politika viszonyában a politikát jószerével elhanyagolta, ám e viszonnyal kapcsolatos alapvető felismerésének helyességén ez nem változtat.

Clausewitz kora óta nemcsak a háború, illetve hadviselés technikája, a hadieszközök és módszerek változtak meg teljesen, hanem a politikai helyzet is. Következésképpen megváltozott a politika és a háború viszonya is.

94