Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók

ezáltal számára külső támogatást nyújtani, ha egy másik állam erőszakot alkalmazott vele szem­ben, vagy az érintett országon belül faji elnyomást, illetve apartheidet tartanak fenn. Ekkor sem korlátlanul! Az első esetben - biztonsági tanácsi döntés hiányában - a „sértett” állam kép­viselőinek kérésére vagy legalábbis egyetértésére van szükség. A kéretlen támogatás a nemzetkö­zi jog értelmében megengedhetetlen aktus. A szükséges feltételek - mint ismeretes - már Afga­nisztán esetében is hiányoztak, még problematikusabb azonban a szankciópolitika a lengyel- országi eseményekkel kapcsolatban. Két okból is. Egyrészt azért, mert a szükségállapot beveze­tése - a hivatalos nyugati vádakkal ellentétben - nem sérti az emberi jogokkal kapcsolatos nem­zetközi jogszabályokat. A Polgári és Politikai Jogok (1966. évi) Egyezségokmányának 4. cikke kifejezetten lehetővé teszi szükségállapot elrendelése esetén az emberi jogok egy részének felfüg­gesztését. Másrészt pedig az utóbbi aktusnak semmi köze nem volt a faji elnyomáshoz és az apar­theidhez, következésképpen a kívülálló államoknak egyébként sem adott volna cselekvésre jo­got. Annyira nem, hogy még a Biztonsági Tanács sem tűzhette volna napirendjére a lengyel ügyet, hiszen az alapokmány 2. cikkének egyik kitétele szerint a szervezet nem avatkozhat olyan ügyekbe, amelyek „lényegileg valamely állam belső joghatóságának körébe tartoznak”. A szük­ségállapot bevezetéséről a lengyel állam erre illetékes vezető testületé döntött, a végrehajtók pedig a lengyel nemzeti fegyveres erők voltak. A Szovjetunió - a nyugati várakozásokkal ellen­tétben - cselekvőleg nem vett részt az 1981. decemberi akcióban, csak politikailag támogatta azt, amire viszont joga volt, így az eseményekért jogi felelősség nem terheli. Következtetések Az első és legkézenfekvőbb következtetés, amelyet a felsorolt esetekből levonhatunk, hogy a nemzetközi jog által megengedhetőnek tartott szankciók közül csak annak van megbízható jogi alapja, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának vagy valamely erre felhatalmazott más regionális szervezetnek a határozata alapján hajtanak végre. Helyesen állapítja meg Brown-John: „a multilaterális szankciók közül csak az olyan szervezeteken belül alkalmazottak tekinthetők biztosan jogszerűeknek, amelyeknek 1. tagsága nem korlátozott (legfeljebb földrajzilag), 2. funkciója a béke és a biztonság megőrzése, 3. nem szolgálja a tagság egy részének speciális érde­keit”. A szerző megjegyzi, hogy a NATO például nem tartozhat ebbe a csoportba, mert tagsága nem csupán földrajzi értelemben korlátozott. A fenti kategóriáknak szerinte csak az ENSZ, az Amerikai Államok Szervezete, valamint az Afrikai Egységszervezet felel meg.24 A kanadai pro­fesszor álláspontja szerint „. .. a szankciók lényege, hogy kollektiven kerüljenek alkalmazásra, .. . hogy a nemzetközi közösség elfogadja őket mint a jog szükségszerű elemét, amely nélkü­lözhetetlen annak kikényszerítése végett, továbbá, hogy valamilyen általános autoritás alkalmaz­za őket, ne pedig az individuális állam”.25 Ez az álláspont, amelyet a jelenlegi joggyakorlat még nem oszt ugyan, kétségtelenül ren­delkezik bizonyos létalappal. Brown-John abból indul ki, hogy a jogot a közösség alkotja, te­hát egyedül a közösség döntheti azt el, hogy megsértette-e valaki ezt a jogot, s hogy ki volt a jogsértő. Nemzetközi viszonyok között az adott közösség valóban csak egy nemzetközi szerve­zetben nyerheti el a maga szükséges kontúrjait, s csak egy ilyen intézmény garantálhatja a jogi értékítélet magas fokú objektivitását. Amikor a Népszövetség Tanácsának tagjai egyhan­gúan Olaszországot ítélték támadónak, amikor a Biztonsági Tanács - a két szemben álló társa­dalmi rendszer vezető hatalmainak egyetértésével - fajüldöző politikájuk miatt elmarasztalta Rhodesiát és a Dél-afrikai Köztársaságot, e döntések helyes és jogszerű voltában senki sem ké­telkedhetett. Csak hát az a körülmény, hogy a két világszervezet az 1920 óta eltelt több mint hat évtized alatt összesen három kényszerintézkedést rendelt el, nem mutat a gyakorlati alkal­mazhatóságra. E szervezeteket megalapítóik úgy hozták létre, hogy ne legyenek alkalmasak a nagyha­talmak (köztük a szemben álló társadalmi rendszerek vezető hatalmai) egymás elleni szankciói­nak elrendelésére. Ugyanez vonatkozik természetesen az említettek szövetségeseire is; gyakorla­tilag ezekkel szemben sem lehet döntést hozni, és szankciót alkalmazni. Ez a jogi struktúra adekvát tükröződése volt és maradt a valóságos nemzetközi társadalmi viszonyoknak, különö­sen annak a stratégiai egyensúlynak, amely jelenleg a Szovjetunió és az Egyesült Államok között fennáll. Az Egyesült Államok azonban azáltal, hogy az ENSZ keretein kívül, önállóan vállal­69

Next

/
Thumbnails
Contents