Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók

mindenekelőtt az agresszió fogalmát meghatározó 1974. decemberi közgyűlési határozatban is megjelent.* A történelmi fejlődés jelenlegi szakaszának egy sajátos vonása érzékelhető ebben: az ENSZ sohasem határozott el szankciót egyetlen nyílt agressziót elkövető állammal szemben sem. (A koreai háborúban történt ENSZ-fellépés a szovjet egyetértés hiányában jogellenes aktus volt.) Sajátos módon tehát éppen a korábbi fogalom kiterjesztése nyomán állt elő az a szituáció, hogy korunk vezető hatalmai egyáltalán egyetértésre tudtak jutni kötelező szankció elrendelésében.

Mielőtt továbbmennénk, még egy fogalom vár megvilágításra. Az előbb, a struktúra áttekintésekor szó esett az önsegély kategóriájáról. Ez két különböző formában jelenhet meg: retorzióként és represszáliáként. Mindkettő olyan intézkedés a sértett állam részéről, amely a jogsértőnek valamilyen módon hátrányt okoz. Míg azonban a retorzió önmagában nem minősülne jogsértésnek (ilyen például a diplomáciai kapcsolatok megszakítása), addig a represszáiia önmagában véve - vagyis ha nem szankcióként alkalmaznák - jogsértést jelentene (például egy szerződés egyoldalú felbontása). Az önsegély alkalmazásának általános feltételeit írott jogforrás nem rögzíti. Néhány részszabálytól eltekintve nemzetközi okmány nem rendelkezett még arról, hogy milyen jogsértésre milyen jellegű (azaz retorzióban vagy represszáliában megnyilvánuló) választ adhat a sértett állam, hogy jogsértésre azonos nemű jogsértéssel kell-e reagálnia, hogy a válaszcselekmény pontosan mire terjedhet ki stb. Már magának az ilyen jellegű szankciónak az alkalmazására is csak a szokásjog biztosít lehetőséget, ami mindössze annyit követel meg, hogy a represszáliát arányosan kell alkalmazni, tehát a szankció nem okozhat súlyosabb hátrányt, mint az eredeti jogsértés. A nemzetközi jog szankciórendszere tehát ebben sem hasonlítható a belső jogéhoz, hiszen az utóbbit többnyire pontos előírások szabályozzák. A belső jog megállapítja azt is, hogy milyen eljárás keretében hozható döntés szankció alkalmazásáról, és melyek a vitában álló felek jogai és kötelezettségei az eljárás során. Az általános nemzetközi jog e kérdésekről is hallgat. Ennek következtében - bár nemcsak kizárólag emiatt - a nemzetközi jog szankciórendszere rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.5

A bizonytalanság másik fő forrása, hogy magának a jogsértésnek a megtörténte, illetőleg a kérdéses cselekmény jogos vagy jogellenes volta sem tisztázható megfelelő módon. Akkor ugyanis, amikor egy állam a másik állammal szemben jogot sértett, két eset lehetséges. A jogsértő vagy elismeri a jogsértés tényét, és kész kártérítést fizetni, elégtételt adni stb., vagy nem ismeri el, és azt állítja, hogy valójában nem történt jogsértés, vagy ha mégis, akkor nem felelős érte. Az első eset nyilvánvalóan nem okoz problémát. A jogsérelem orvoslása ugyan bírói eljáráson kívül fog történni, de ahhoz legalább a két állam között érvényben levő nemzetközi szabály szolgál majd alapul. A felek között így nem keletkezik valódi konfliktus, és természetesen a szankció alkalmazásának a kérdése sem merül fel. A második eset annál problematikusabb. Ha ugyanis a feltételezett jogsértő nem hajlandó eleget tenni a sértett állam követelésének, olyan konfliktusszituáció alakul ki, amelyet a jelenlegi intézményi feltételek között a nemzetközi közösség nem képes megoldani. Ekkor vetődik fel a szankció alkalmazásának kérdése.

A belső jogban régóta léteznek azok az intézmények, amelyek segítségével el lehet járni a jogsértővel szemben. Polgári ügyekben általában a jogaiban sértett fél, büntetőügyekben többnyire a nyomozó hatóság és az ügyész indítja el az eljárást, amely során a bíróság mindenképpen eldönti azt a kérdést, hogy történt-e jogsértés, a feltételezett személy volt-e a jogsértő, és felelősségre vonható-e cselekményéért. Az általános nemzetközi jogrendszerben azonban sohasem volt és ma sincs kötelező bíráskodás. (A hágai Nemzetközi Bíróság csak akkor tárgyal egy ügyet, ha mindkét fél kész alávetni magát joghatóságának, erre azonban a mai nemzetközi viszonyok között csak kivételes esetekben kerül sor.) Mi történik tehát? Az, hogy az érintett államok maguk kénytelenek hozzálátni a közöttük keletkezett konfliktus megoldásához. A legegyszerűbb módszer a diplomáciai tárgyalás, feltéve, hogy a jogsértő állam egyáltalán hajlandó tárgyaló- asztalhoz ülni partnerével. Ennek során a konfliktus megoldható ugyan, hiszen megegyezés esetén az ügy lezárul.Az ilyen megegyezések többsége azonban kompromisszumos jellegű, a kompromisszum természete pedig kizárja, hogy a jogaiban sértett fél elérje jogos követeléseinek maximumát, így tartalma nagyrészt független lesz attól, hogy milyen az objektív jogi helyzet. Ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre - s az esetleg alkalmazott más eljárások (például közvetítés, nemzetközi vizsgálóbizottságok, bírói út) igénybevétele sem jár sikerrel —, a sértett fél csak az önsegélyhez folyamodhat. Ilyenkor maga határozza meg, hogy retorziót vagy represszáliát alkalmaz-e a jogsértővel szemben, s konkrétan milyen intézkedést léptet életbe. Lé60