Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - HELINSKI TAPASZTALATOK, BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉS, BÉKEKUTATÁS - Kiss J. László: Békekutatás és az új békemozgalom

A békekutatók összetétele

A békekutatásból egyre több szakértő és tudós vállal részt egyénileg, illetve intézményesen. Indíttatásuk eltérő, hasonlóan a békekutatás heterogén jellegéhez. Első csoportjukat az e területen gondolati hagyományokkal rendelkező tudományágak képviselői alkotják. A második csoport azokból tevődik össze, akik a mozgalmak elégtelenségeit, hibáit látva mélyültek el a háború, a fegyverkezés problémáinak kutatásaiban. A harmadik csoportba az előző kettőbe tartozók első tanítványai tartoznak, akik rögtön az egyetem elvégzése után békekutatással kezdtek foglalkozni. Nem lenne teljes ez a kép, ha nem tennénk említést azon magas rangú katonatisztek egy csoportjáról, akik ismervén az új fegyverek és fegyverrendszerek pusztító képességeit, a leszerelési tárgyalások nehézségeit, - a fennálló intézmények mintegy bírálataként - maguk is a konfliktusok fegyvermentes megoldásának lehetőségeivel kezdtek el foglalkozni. Nem hanyagolható el azon kutatóintézetek jelentősége sem, amelyeket jórészt a NATO vagy az egyes nemzetek honvédelmi minisztériumai tartanak fenn abból a célból, hogy stratégiájukhoz megfelelő tudományos alátámasztást kapjanak. Ezen intézetek zöme túljutott a hivatalos kül- és katonapolitikák „igazolásán”, és szintén az alternatív biztonságpolitikákra, az új fegyverzetellenőrzési és leszerelési lehetőségekre, tárgyalási technikákra helyezte kutatási súlypontját.

Békekutatás — egy új diszciplína?

Az állandóan változó nemzetközi és belső társadalmi feltételek, s nem kevésbé a nyugati békekutatás sokszoros paradoxonjai joggal fogalmazzák meg újra és újra az alapkérdést: valójában mi a békekutatás, és kik a címzettjei? Történetileg nézve az ötvenes évek végétől - főként a skandináv országokban, Kanadában, az Egyesült Államokban - kibontakozott (kritikai) békekutatás reakció volt a nemzetközi kapcsolatok „realista” felfogására, azaz a nemzetközi kapcsolatok tudományának mint világnézetnek az elterjedésére, s mint ilyen, kísérlet volt arra, hogy az amerikanizálódott „anyatudomány”-t visszavezesse eredeti, nemzetközi célkitűzéseihez. A hidegháború „tradicionális” vagy „konzervatív” „békekutatása” ugyanis az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek a szolgálatában a nyílt konfliktusok elkerülésének a lehetőségeit, illetve a békés konfliktusszabályozás módszereit tanulmányozta a „nem háború” amerikai status ^«ójának stabilizálása céljából.

Ezzel szemben a kritikai békekutatás - a tényleges peace research - elutasította az amerikai hatalmi status quo fenntartásának dogmájára alapozott konflitusszabályozást. Azt hangsúlyozta, hogy a békekutatásnak, az állam- és rendszerközi kapcsolatok vizsgálata mellett, szükségképpen együtt kell járnia a belső társadalmi folyamatok konkrét bírálatával, az egyéni és kollektív agresszivitás alapját képező társadalmi-politikai és gazdasági strukturális erőszakviszonyok elemzésével és megváltoztatásával.5 A kritikai békekutatás ily módon a konfliktusmegoldás eszközeihez és technikáihoz sorolta a konfliktusaktiválás formáit is, s az erőszak alkalmazásának hiányán alapuló „negatív” békekoncepcióval a strukturális erőszakviszonyok - represszív politikai és elosztási, termelési viszonyok stb. - megszüntetésén alapuló „pozitív” béke fogalmát állította szembe. Mindebből következik, hogy a békekutatás nem megbékítési kutatás, nem scientista-technokrata értelemben vett, bármely politikai cél szolgálatába állítható „értékmentés” szociotechnika, amely a megoldási javaslatoknak meghatározott értékorientációkkal történő összekapcsolását messzemenően a kutatáson kívül eső tényezőkre, a politikusokra bízza.8 Valójában a békekutatás „értékkötött” és elkötelezett. A békéért folyó tudományos kutatás nem új tudományos diszciplína, hanem alapvetően kutatáspolitikai program, s - mint minden komplex probléma esetében - azon tudományok (főként társadalomtudományok) együttműködésének a tárgya, amelyek a nemzetközi konfliktusoknak, a fegyverkezésnek és a háborúk, válságok okainak vizsgálatához és azok gyakorlati megoldásához és megelőzéséhez releváns szakismerettel rendelkeznek. Számos békekutató leszögezte, hogy az inter- és multidiszciplináris módszereket alkalmazó békekutatásnak az általános problématerületeket nem csupán szaktudományos részterületekre kell bontania, hanem a tudományos részkutatások eredményeit minőségileg új összefüggésbe kell integrálnia.7 Mindazonáltal a nyugati békekutatás eddigi eredményei zömmel azt támasztják alá, hogy a részkutatások integrációját a kívánatos módon nem sikerült létrehozni, s a kutatások a résztudományok „gettóiban” maradtak bezár12