Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - HELINSKI TAPASZTALATOK, BÉKÉS EGYMÁS MELLETT ÉLÉS, BÉKEKUTATÁS - Kiss J. László: Békekutatás és az új békemozgalom
Az új békemozgalom Az 1980-as évek kezdetét világszerte a békemozgalmak robbanásszerű felélénkülése jellemezte. E mozgalmak lendülete, széles köre és időbeli egyezése nem véletlen. A hetvenes évek második felétől a politikai és a katonai enyhülés közötti „olló” mind szélesebbre tárult, olyannyira, hogy a kelet-nyugati konfliktus enyhülési szakaszának folytathatósága vált kérdésessé. A fegyverzetellenőrzési, illetve leszerelési tárgyalások eredményei a várakozásoktól elmaradtak, a fegyverkezési verseny pedig a meglevő politikai és tárgyalási kereteket szétfeszítő-túlhaladó, minőségileg új szakaszába lépett, s az atomháborús küszöb csökkentése a hivatalos amerikai külpolitika részévé vált. A nyugati társadalmakban a nukleáris háborútól való félelem a békemozgalmak és békekezdeményezések megjelenésében konkrét politikai kifejeződést nyert. Ám az új békemozgalom nem egyszerűen az ötvenes-hatvanas évek békemozgalmának megismétlődése. Az új békemozgalom nem kötődik egyetlen kiemelkedő politikai erőhöz, társadalmi szervezethez sem, hanem szociológiailag és politikailag rendkívül összetett, sokrétű, szinte az egész társadalmi spektrumot átfogja. Ebből következik, hogy helytelen leegyszerűsítés volna, ha a nyugati békemozgalmak szokatlan terjedési „sebességét” önmagában vizsgálnánk, s kiváltó okát a NATO elret- tentési stratégiája hitelességének a meggyengülésére, avagy a „korlátozott nukleáris háború” amerikai meghirdetésére korlátoznánk. A külső, nemzetközi feltételek mellett az új békemozgalomnak belső, társadalmi vezető közege van. A gazdasági és a szociális feszültségek felhalmozódása következtében a háborútól való félelem a nyugati társadalmakban az elbizonytalanodás általános közérzetével párosult. Az iparilag legfejlettebb országok fejlődése fordulóponthoz érkezett, amelyben a megelőző fejlődési folyamat megszüntette, elhasználta saját előfeltételeit.1 A problémák átláthatatlanná váltak, a politikai vezetés és felelősség kérdése elszemélytelenedett, világossá vált a növekvő fegyverkezés és a csökkenő szociális kiadások közötti összefüggés, s nem kevésbé az ipar környezetromboló hatása. A polgári, parlamenti konszenzus-demokráciák hatékonysága meggyengült. Sokrétű, alternatív programot hirdető, tiltakozó potenciál hozta mozgásba a nyugati társadalmakat: a „zöldek”, a nukleáris technikát elutasító környezetvédők; az ipari fejlődés környezetromboló hatása ellen szinte szélmalomharcot folytató mozgalmak (green peace), az alternatív életmódot hirdetők, a társadalom- és kommunálpolitika egyes kérdései köré szerveződött spontán akciócsoportok. Megjelenésük és tevékenységük ideológiailag és szociológiailag számos ponton összefonódik az új békemozgalommal. Ezenfelül az elburjánzott új békemozgalom maga is alternatív mozgalom, hisz képviselőik annak adnak kifejezést, hogy nem kívánnak tovább a hivatalos biztonságpolitika, illetve a szövetségi biztonságpolitika puszta objektumai lenni: beleszólási jogot követelnek saját „biztonságuk” meghatározásába, s bennük sajátos populista és bázisdemokratikus vonások keverednek. A békekutatás új feltételek között A megváltozott nemzetközi politikai és gazdasági helyzet mellett az új békemozgalom kibontakozása is új feltételek közé helyezte a békekutatást. Egyfelől a nemzetközi politika feszültségeinek a növekedése objektíve megsokszorozta a szükségletet a nemzetközi konfliktusok és válságok, továbbá a háború megelőzésére irányuló stratégiák kidolgozására. A békekutatás szempontjából a kelet-nyugati enyhülési folyamat megrekedése kitüntetett jelentőségű, hisz az „enyhülés” a par excellence békekutatásnak nem csupán a tárgya, hanem - történelmileg nézve - kibontakozásának feltétele volt. Másfelől erősödtek a támadások a békekutatás egyes nyugati intézményei ellen, olyannyira, hogy a békekutatás maga is konfliktusok forrásává vált. A nyugati békekutatást a legkülönfélébb politikai irányzatok vették célba, felróva az utópisztikus koncepciók iránti hajlamát s „antipluralista” jellegét,2 ugyanakkor megszaporodtak a kísérletek, hogy a magukat „békepártnak” minősítő legkülönbözőbb politikai erők a békekutató intézeteket saját céljaik érdekében használják fel. A nyugati békekutatók jelentős része tudatosan vállalja a társadalmi szerepével összefüggő konfliktusokat, hangsúlyozva, hogy a békekutatás egyidejűleg szükségszerűen konfliktuskutatás is: a külpolitikai irányultságú békekutatás10
