Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - SZEMLE - Barbi Balázs: Küzdelem az új világgazdasági rendért - az UNCTAD VI. konferenciája
attól, hogy a nemzetközi tárgyalások folyamán — és a világgazdasági versenyben - milyen eredményeket érnek el. Számukra létkérdés a nemzetközi kapcsolat- rendszer átalakítása. Ennek tudatában ragadnak meg minden alkalmat a reform- program felvetésére. Ugyanakkor a harmadik világ reálisan látja saját lehetőségeit. Az a tény, hogy a követelések, az igények nem minden esetben tűnnek megalapozottnak, ténylegesen megvalósíthatónak, elfogadtathatónak, (feltételezve a tőkés hatalmak kompromisszumos készségét) nem az „alaptalan”, indokolhatatlan előnyszerzési vágyakból fakad, hanem abból, hogy a fejlődő országok - az alkudozások során — maximális programból készülnek engedni, bizonyítva kompromisszumos készségüket. A fejlődő országok „gyengeségének” elsődleges forrása - a már említett külső tényezők (mint például a nemzetközi feszültség) mellett - a belső összetartás hiánya, a széthúzás és ennek hátterében az érdekek eltérése. Kedvezőtlennek tekinthető a harmadik világ számára, hogy a közelmúltban végbement nemzetközi gazdasági fejlődési folyamat, amellett, hogy hozzájárult egyes fejlődő or- ságcsoportok kiemelkedéséhez, helyzetének javulásához, az érdekek eltérő irányban történő fejlődéséhez vezetett. Talán még sohasem mutatkoztak ilyen méretű érdekellentétek az újonnan iparosodottak, a kőolajexportálók alcsoportja és a legsúlyosabb helyzetben levők között, mint napjainkban. S ez, amellett, hogy megakadályozza az erők egyesítését, lehetetlenné teszi vagy legalábbis megnehezíti még a közösnek tekinthető pontok felkutatását, előtérbe helyezését is. Hiányzik egy olyan közös program, amely magával húzná, vonzaná az országcsoport tagjait. Korántsem teszi rózsásabbá a harmadik világ helyzetét az, hogy a fejlett tőkés országok sem egységesek. Találunk közöttük „rugalmasabbakat” (Svédország, Hollandia, Ausztria stb.), „centristákat” (NSZK, Olaszország, Japán stb.), vagy éppen „konzervatívokat” (Egyesült Államok, Nagy-Britannia). Itt azonban a nézeteltérések elsősorban nem a lényegi kérdések megítélésében vannak (noha helytelen lenne cáfolni a különböző megközelítési módokból fakadó ellentmondások létét). Mindenekelőtt a taktikai alapkérdésekben mutatkozik megosztottság, az alkalmazandó eszközöket, módszereket, s nem az elérendő célokat vagy éppen a meghiúsítandó követeléseket illetően. S még egy rendkívül fontos tényezőt figyelembe kell venni: az Egyesült Államok - csökkenő befolyása, mérséklődő világgazdasági súlya ellenére is - képes napjainkban a számára kedvezőtlen strukturális változásokat, számára elfogadhatatlannak tűnő intézkedések realizálását meghiúsítani. A nyugat-európai tőkés országok, részben azért, mert szükségük van rá, részben az általuk képviselt politika reálisabb volta miatt, a fejlődő világgal való együttműködésre törekszenek - egyfajta, érdekeiknek megfelelő, azokhoz igazított határokon belül. Jól tudják, hogy bizonyos engedmények megtételére szükség lenne a harmadik világ szimpátiájának elnyeréséhez, és készek is lennének
