Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - SZEMLE - Barbi Balázs: Küzdelem az új világgazdasági rendért - az UNCTAD VI. konferenciája
nál nagyobb változásokat igénylő nemzetek befolyásolják ennek az országcsoportnak a tevékenységét. A dokumentumok ebben a periódusban - többnyire - túlmentek a gazdasági követelések puszta megfogalmazásán, és sor került (a gazdasági célok megvalósításától el nem szakítható) politikai igények kifejtésére is. S ezen mindenekelőtt az antiimperialista, a nemzetközi kizsákmányolás ellen fellépő magatartás értendő. A felfelé ívelő szakaszban mutatkozó kudarcok, a célkitűzések megvaló- síthatatlansága, a tőkés hatalmak makacs ellenállása mérsékelte a mozgalom, a fejlődő országok törekvéseinek reformcélokon túlmutató jellegét. A fejlett tőkés országokkal kiegyezni és kompromisszumos megállapodásra kész fejlődő országok közreműködésével sikerült először 1975-1977-ben, majd 1981-ben megtörni a tárgyalások addigi univerzalitását, és szűk körű értekezletekre koncentrálni a megbeszéléseket. Természetesen hiba lenne a fenti tárgyalásokon részt vevő valamennyi nemzetet a mindenáron kiegyezésre törekvő, elvi engedményekre is hajlandó államok közé sorolni. Tény, hogy azok az országok (mint Algéria vagy Mexikó), amelyek a fejlődő országok leghaladóbb, legaktívabb szárnyát képviselik a reform- programot illetően, elsősorban azért vállalkoztak a részvételre, hogy kimozdítsák holtpontjukról a megrekedt tárgyalásokat. A többség azonban nem ezzel a céllal, hanem pontosabban fogalmazva, a mindenáron való megegyezés végett csatlakozott a fejlődő országok többségét kizáró megbeszélésekhez. Az új nemzetközi gazdasági rend valóra váltása sem a párizsi értekezleten, sem a cancuni csúcstalálkotón nem jutott előbbre. A két értekezlet kudarca sok tényezővel magyarázható: így például a tőkés ipari hatalmak merev ellenállásával, a fejlődő országok vonakodásával, hogy még a kompromisszumok terén sem engednek egy bizonyos határon túl, a haladóbb nemzetek ellenállásával, amely megakadályozta, hogy a harmadik világ érdekeit a megalkuvásra kész fejlődő országok „kiárusítsák” stb. Vizsgálódásunk szempontjából nem a kudarcok okainak az elemzése a fontos, hanem az a tény, hogy a sikertelenségeket követően a fejlődő országok az esetek jelentős részében ismét nagyobb hajlandóságot mutattak erőik egyesítésére, az együttműködés szorosabbá tételére. A dokumentumokból is kivehetően ismét határozottabb, „markánsabb” lett a harmadik világ fellépése. Az együttesen kidolgozott célok ismét túljutnak a felszíni reformtörekvéseken, és közelebb kerülnek az alapproblémákhoz, nagyobb figyelem irányul a lényegi kérdésekre. (Ezt igazolja például a már említett arushai dokumentum, vagy az a tény, hogy előtérbe került az önerőre támaszkodás és a regionális együttműködés kérdése.) Ezek a megállapítások azonban az elmúlt 1-2 évre nehezen vonatkoztathatók. Cancún után nem került sor a kudarcot várhatóan követő fellendülési szakaszra. Mondhatnánk, hogy még nem volt elegendő idő erőik összegyűjtéséhez. Ezzel azonban csak elnagyolt, felszínes és nem is feltétlenül helytálló értékelést adnánk. A helyzet ugyanis az, hogy a nemzetközi feltételek kedvezőtlenül befo125
