Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - SZEMLE - Balogh András: Az el nem kötelezett országok csúcsértekezlete Új-Delhiben
konkrét szituációknak megfelelően egyik vagy másik „szuperhatalmat” és szövetségeseiket felelőssé tenni. A mozgalom „balszárnyán” elhelyezkedő országok (Kuba, Vietnam, Angola, Mozambik, Etiópia, Laosz, Grenada, Nicaragua és mások), bár tartottak attól, hogy a havannai eredményeket nem lehet megismételni, és komoly támadásokat kell kivédeniük a kambodzsai és az afgán kérdésben, bíztak abban, hogy aktivitásukkal sikerül a mozgalom antikolonialista, antiimperialista jellegét megőrizni, a szocialista országok elleni fellépéseket semlegesíteni. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezető politikusai általában derűlátóan néztek az új-delhi csúcsértekezlet elé, lehetőséget láttak a havannai „Ame- rika-ellenes” irányzat megfordítására, a fejlődő országok „kijózanodására”, a „mérsékelt hangnem” felülkerekedésére, abból kiindulva, hogy a fejlődő világnak a tőkés országokra való gazdasági ráutaltsága fokozódott, és olyan fontos térségekben, mint a Közel-Kelet, csökkent a progresszív erők egysége. Reagan elnök a konferencia megnyitásának előestéjén Indira Ghandi miniszterelnökhöz meleg hangú levelet intézett, amelyben biztosította, hogy az Egyesült Államok magáévá teszi az el nem kötelezettek mozgalmának alapelveit. A szocialista országok előzetes megnyilatkozásai igen pozitívan ítélték meg a mozgalom nemzetközi szerepét, s a Pravda egy idevágó cikkének megfogalmazása szerint „tisztelettel viszonyulnak a mozgalomhoz”, „nagyra értékelik hozzájárulását a válsághelyzetek felszámolásához és elhárításához és az egyetemes béke megszilárdításához”. A március i-én kezdődő szakértői, majd a két nappal később nyíló külügyminiszteri értekezletre a kifejezetten Amerika-barát országok erőteljes Vietnam- és közvetve szovjetellenes támadásai nyomták rá a bélyegüket. A csúcskonferenciának ebben az első két szakaszában ugyanis csaknem kizárólag a kambodzsai képviselet kérdéséről volt szó. Különösen Szingapúr volt aktív a Szihanuk által vezetett ún. koalíciós kormányzat támogatásában és Vietnam bírálatában. Mintegy 30 ország támogatta ezt az álláspontot, közülük néhányan igyekeztek összekapcsolni a kambodzsai képviselet ügyét az afgán kormány legalitásának kétségbevonásával és ezzel együtt a Szovjetunió név szerinti elmarasztalásával. Ebben a helyzetben a vietnamiak is szakítottak a Havannában elfogadott „üres szék” formulával, amelynek értelmében Kambodzsa helyét egyelőre nem kell betölteni és a Kambodzsai Népköztársaság törvényes kormányának meghívását követelték. Vietnamot igen aktívan támogatta Kuba, és mellettük mintegy 30 ország sorakozott fel. A külügyminiszteri értekezleten a haladó országok tevékenységét végül is siker koronázta, s miután az elnök megállapította a kambodzsai képviselet ügyében a konszenzus hiányát, automatikusan a havannai döntés érvényesült. Ezzel a megoldással a centrista, sőt tőlük jobbra álló államok képviselői is egyetértettek, hiszen a vita folytatása már nemcsak az értekezlet sikerét, hanem a mozgalom egységének fenntartását is veszélyeztette volna. Az afgán kérdés vitája igen gyorsan kifulladt. A csúcsértekezlet elfogadta az ENSZ-főtitkár, illetve képviselőjének közbenjárásával megkezdendő tárgyalások tervét Pakisztánnal, majd esetleg Iránnal. Az indiai diplomácia sokat tett 89
