Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
több háború koncepcióját helyezi nemzetbiztonsági tervezésének középpontjába. Ezzel párhuzamosan erősödött a szerepe a háborúk megvívásához szükségesnek tekintett képességek létrehozásának. Az Egyesült Államok katonai doktrínájában továbbra is a hadászati nukleáris erők maradnak az alapvetők, de ezek kiegészülnek a hagyományos háború megvívásának eszközeivel. Valójában a hadászati nukleáris fölény megszerzésében is elsősorban az a cél vezeti a Reagan-kormány- zatot, hogy ennek révén — a Szovjetunió „sakkban tartásával” — szabadabb kezet kapjon az Egyesült Államok a lokális katonai akcióihoz. Kétségtelen ugyanakkor, hogy van olyan irányzat is az amerikai katonapolitika kialakítói körében, sőt a jelenlegi intézkedéseknek is van olyan tendenciája, amely az ellenerő fejlesztésével a korlátozott nukleáris háború megvívása, illetve a „lefegyverző” első csapás képes- gésének megszerzése céljával kívánja erősíteni az amerikai fegyveres erőket. A Reagan-kormányzat és a szenátus honvédelmi bizottsága által szorgalmazott katonai költségvetések mind a szárazföldi, mind az egyéb erők fejlesztésére nagyobb összegeket kívánnak fordítani. A már beterjesztett katonai költségvetések öt fő területen írnak elő megemelt összegeket az amerikai katonai erő fejlesztésére: mindenekelőtt a rendelkezésre álló katonai struktúra javítására, új fegyverekkel való felszerelésére, a kiképzés javítására és a tartalékok növelésére, összességében a harckészültség emelésére; másodszor az európai hadszíntér erőviszonyainak átalakítására, beleértve az 572 közép-hatótávolságú nukleáris rakéta telepítését is; harmadsorban általános haditengerészeti fejlesztési program végrehajtására abból a célból, hogy az amerikai haditengerészet világméretű fölényét fenntartsa; negyedszer az amerikai katonai erő mobilitásának, légi és tengeri szállítási képességének növelésére, valamint a fegyverzeteknek az egyes térségekben történő állo- másoztatására; végül ötödször a kutatás-fejlesztés jelentős mértékű felgyorsítására, amelyre már az 1981-re beterjesztett katonai költségvetés is több mint 15 milliárd dollárt irányzott elő. Az amerikai katonai erő külpolitikai eszközként történő alkalmazásának a 70-es évek második felétől kezdve és várhatóan a 80-as években is két alapkérdése van. Az egyik az, hogy ez a katonai erő — a világméretű katonai erőviszonyokat figyelembe véve — mennyiben szolgálhatja külpolitikai célok elérését. Ebben a tekintetben (nyilvánvalóan a katonai erőegyensúly létének korábbi tapasztalatait és következményeit értékelve) az Egyesült Államok a katonai erőegyensúly további fenntartásának elutasítása mellett döntött, és a katonai erőviszonyokban fölény kialakítására törekszik. Ennek a törekvésnek külső és belső feltételrendszere van; az amerikai katonai fejlesztési programoknak felül kell múlniok a Szovjetunióét, s emellett az Egyesült Államoknak meg kell nyernie a legfőbb szövetségesei támogatását, hogy a NATO és Japán fegyverkezési törekvései felülmúlják a Varsói Szerződés védelmi képességeinek növekedését. A külső feltételhez tartozik természetesen az is, hogy egy ilyen fegyverkezési verseny milyen nehézségeket okoz a szocialista országok társadalmi-gazdasági helyzetében. A belső feltételrendszer leglényegesebb eleme az, hogy a tőkés gazdasági válság körülményei között sem az 22
