Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
ügyi politikára és a háborúhoz vezető akciók megítélésére vonatkozóan, növekvő mértékben vonta ellenőrzése alá a végrehajtó hatalom azon eszközeit is, amelyek korábban jelentős mértékben elkerülték a törvényhozás figyelmét (így például a Központi Hírszerző Szolgálatot). Carter elnöksége világosan bizonyította, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyának alakulásában nem egyszerűen az a kérdés, hogy az elnök és a kongresszusban többségben levők ugyanahhoz a párthoz tartoznak-e, vagy sem. A két intézmény közötti formális erőviszonyok lényegében változatlanok maradtak, a kongresszus nem mutatott erős hajlandóságot arra, hogy átvegye a politikai irányvonal kialakításának feladatát. Ennek oka elsősorban abban rejlett, hogy belső állapota következtében a kongresszusnak erre objektív lehetősége nem is volt. A kongresszusban a politikai irányvonal kialakításának útjában mindenekelőtt két gát emelkedett. Az egyik a növekvő fragmentáció volt. Egyik pártba tartozó képviselők vagy szenátorok sem követték feltétel nélkül vagy minden esetben a párt fő politikai irányvonalát. A kongresszusba újonnan bekerülők jelentős része nem fogadta el sem saját kongresszusi pártvezetőinek irányítását, sem az egyes bizottságok élén álló rangidős kongresszusi tisztviselők irányítását. O’Neil, a képviselőház legmagasabb rangú tisztségviselője ezt a helyzetet így jellemezte: „Ez egy atomjaira bomlott képviselőház, amely egyre erőteljesebben áll szemben bármiféle vezetéssel.”A fiatalabb képviselők egyike erre azt válaszolta: „Az emberek bizonyos dolgokról és bizonyos dolgokra szavaznak, ha akarnak azokról és azokra szavazni.”1 Ugyanakkor a kongresszus a különböző politikai irányok integrálásához a végrehajtó testületnél alkalmasabb eszközrendszerrel rendelkezett: a különböző bizottságokkal és albizottságokkal. A kongresszus élt is ezzel a lehetőséggel, és néhány területen, így mindenekelőtt a pénzügyi politikában határozott irányvonalat dolgozott ki, amelyet Nixonnal szemben érvényre is juttatott. A nemzetbiztonsági, külpolitikai területen azonban a helyzet más volt. Amikor a kongresszus 1947-ben jóváhagyta a Nemzetbiztonsági Tanács felállítását, a végrehajtó hatalom kezébe a kül- és a katonapolitika koordinálásának olyan eszközét adta, amelyhez hasonlóval a kongresszus korábban nem rendelkezett. Mindaddig, amíg a nemzetbiztonsági kérdésekben az elnöki vezetés joga érvényesült, ennek a mechanizmusnak a kiegyenlítetlensége nem okozott lényeges problémákat. Amikor azonban a vietnami háború kapcsán a véleménykülönbségek egyre élesebbé váltak, a kongresszus maga is külpolitikai döntéshozó testületté vált. A kongresszus fragmentálódása következtében azonban erőteljesen érvényesültek az individuális és a csoportérdekek; több esetben a szenátus, illetve a képviselőház egymástól eltérő irányvonalat követett, s az egyes bizottságok is megosztottakká váltak. Néhány lényeges kérdésben (ciprusi kérdés, a Szovjetunióból történő emigráció kérdésének összekötése a gazdasági együttműködéssel, a Vietnamnak, illetve Kambodzsának nyújtandó segélyek, a rhodesiai króm bojkottja) a kongresz- szus meggátolta az elnöki javaslat érvényre jutását, s az eredeti elnöki elképzelés-
