Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok katonapolitikai elképzelései a nyolcvanas évekre
A katonapolitika Carter elnöksége idején A Carter-kormány a nemzetközi erőviszonyok korábbi fejlődési trendjének megváltoztatását tartotta az Egyesült Államok külpolitikája fő céljának. A megvalósítás leglényegesebb és leghatékonyabb eszközének a katonai erő fejlesztését, a katonai erőviszonyok megváltoztatását tekintette. Ebből kiindulva került sor - a hetvenes évek utolsó harmadában - az amerikai katonai képességek újraértékelésére és a katonapolitika kiigazítására. Carter és a Pentagon új vezetője, Harold Brown hadügyminiszter hangsúlyozták az amerikai katonapolitika folyamatosságának jelentőségét. Átvették az előző kormányzat jelszavát: „béke erő révén”, amiben szerepet játszottak belpolitikai tényezők, mindenekelőtt a két párt támogatásának megszerzése. Ekkor még fennmaradt a „lényegi egyenlőség” biztosításának igénye is. Brown hadügyminiszter szerint a hadászati nukleáris egyensúly fenntartásához a következőkre van szükség: a Szovjetunió ne tekintsen úgy hadászati atomfegyvereire, mint amelyek politikai célra vagy katonai fölény szerzésére alkalmazhatók; őrizzék meg a nukleáris stabilitást, különösen válságok esetén; az Egyesült Államok legyen képes bármiféle szovjet előnyt azonnal más jellegű amerikai előnyökkel kiegyenlíteni; az amerikai katonai képességek teljesítményükben ne maradjanak el a szovjet fegyveres erők mögött.1 Brown, követve a „reális elrettentés” doktrínájának korábbi koncepcióját, elvetette a „kölcsönösen biztosított megsemmisítésre” mint egyetlen eszközre való hagyatkozást. Álláspontját azzal indokolta, hogy az ezen alapuló hadászati felfogás már nem volna elég hiteles, nem biztosítaná az elrettentést, és nem szolgálná eléggé az atlanti viszony megerősítését. Brown hadügyminiszter 1979. évi jelentésében foglalta össze az Egyesült Államok rendelkezésére álló katonai erő feladatait. Mindenekelőtt túl kell élnie egy esetleges váratlan támadást is, és meghatározott időn belül, az előzetes tervek alapján kell reagálnia; meg kell törnie az ellenség védelmét, és meg kell semmisítenie az ellenfél kijelölt célpontjait.2 A célpontok közül - mint kiemeli - nem hiányozhatnak az ellenfél városai sem, mert ezek fenyegetettsége egyrészt növeli az elrettentés hatását, másrészt a városok és a lakosság elleni támadás a „végső megtorlás” eszköze, ha az elrettentés egyéb eszközei csődöt mondanának. A „kemény” célpontok elleni támadást úgy tervezték, hogy minden ilyen célpontra legalább egy, elegendő megsemmisítő képességgel rendelkező robbanófejet kell irányítani. Ezeken túl, megfelelő hadászati tartalékkal és az első csapás váltás után újratöltött hordozóeszközökkel további „kemény” célpontokat vagy egyéb kijelölt célokat lehessen megsemmisíteni. A „lényegi egyenlőségnek” ez az értelmezése az 1972-es eredeti megfogalmazásnak kibővített változata, amely nagyobb súlyt helyezett az amerikai nukleáris erők sebezhetőségének csökkentésére és az amerikai támadóképesség növelésére. Ugyanakkor ez a változat is fenntartotta a szelektív célpontkiválasztást, ami az „első csapás” képességével szorosan összefüggő döntés. A Carter-kormányzat fenntartotta a „másfél háború” koncepcióját is, amely86
