Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
nak ilyen kitüntetett és konkrét belpolitikai dimenziója nincs. Az enyhülési politikát, mint a francia hatalmi politika támasztékát - különböző megfontolásokból természetesen - szinte minden párt támogatja, ami pedig a szocialista országok megítélését illeti, ebben az egyes pártok ideológiai alapállása játszik döntő szerepet. A globális amerikai enyhülési politikától eltérően mind az NSZK, mind Franciaország enyhülési koncepciója közös, regionális alapokon nyugszik. Az 1970-es évek amerikai enyhülési politikájának két alapeleme - a SALT és az ún. emberi jogok kampánya - mind Schmidt, mind Giscard bírálatának céltáblájává vált. Közös nyilatkozatokban, de külön-külön is követelték a SALT-II. tárgyalások eredményes lezárását. 1977-ben Giscard nyíltan szóvá tette, hogy a carteri külpolitika az enyhülés normatív kódexének alapelveit figyelmen kívül hagyja, sőt ennek a külpolitikának az „ideológiai dimenziója” az enyhülési folyamat egészét teszi kérdésessé.27 Giscard a francia közvetítőszerep jegyében a kelet-nyugati kapcsolatok államközi szférájában a Szovjetuniótól is „ideológiai leszerelést” követelt. Schmidt a carteri kül- és gazdaságpolitika „kiszámíthatatlanságát” a nemzetközi biztonságot veszélyeztető elemként értékelte. A francia elnök pedig nyíltan hangsúlyozta, hogy az enyhülési politika szovjet és amerikai „félreértése” szükségszerűen „erősebb európai hangot” kíván.28 A nyugat-európai két- és többoldalú együttműködés keretére támaszkodva mindkét országnak nagyobb lehetősége nyílik arra, hogy a nemzetközi válság- helyzetekben a közvetlen szovjet és amerikai polarizáció helyett saját politikai kezdeményezésük számára nyerjenek teret. A nyugat-európai önálló világpolitikai szerep felerősítése végett Franciaország az évtized utolsó harmadában fokozottabban vette figyelembe az NSZK szempontjait. Ennek a mozgatórugói abban a francia félelemben gyökereztek, hogy az amerikai biztonsági garanciák hitelességének csökkenése túlságosan erős közeledést idézhet elő az NSZK és a Szovjetunió között, amit a továbbiakban a szovjet-amerikai viszony romlása a „megbékélés” kényszerpályájára téríthet. Schmidt az NSZK-nak az EK és a francia-nyugatnémet kapcsolatok fejlesztéséhez nyújtott hozzájárulását a kelet-nyugati erőegyensúly stabilizálásaként, s ezzel az enyhülés biztosításának nélkülözhetetlen elemeként értékeli. Ebben az is benne rejlik, hogy a két országnak - Európában a „stabilitás övezetének” fenntartására irányuló közös törekvése mellett - érdeke fűződik a kelet-nyugati kapcsolatok stabilitásának megőrzéséhez is. Giscard és Schmidt felfogása szerint ez csak úgy érhető el, hogy a szovjet-amerikai kapcsolatok feszült- ségi terében Nyugat-Európának mint lehetséges objektumnak a szerepét csökkentsék, s lehetőség szerint ezt a régiót a nemzetközi konfliktusoktól elszigeteljék. A nyolcvanas évtized kezdete a két ország viszonyában is szakaszhatárt jelent: nemcsak abban az értelemben, hogy mind az NSZK, mind Franciaország fejlődése fordulóponthoz érkezett, hanem amiatt is, hogy a belső változások mellett átalakulóban van a francia-nyugatnémet együttműködés külső kereteit nyújtó nemzetközi politikai feltételrendszer is. 81
