Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
utolsó munkáspárti kormány szinte egész hivatali idejét kitöltő recessziós és válságjelenségek közepette (súlyos munkanélküliséggel párosuló infláció) - tehát messzemenően kedvező klímában - a Heath-korszak második felére ismét elfeledett liberalizmus (és monetarizmus) hitelveit választási platformmá alakítsa, és - a liberalizmus szellemétől elütően - hagyományos tory témákkal (nemzet, család, törvényesség és rend, honvédelem) tegye rokonszenvessé magát, de legalábbis elfogadhatóvá a tory establishment számára. Erről a platformról mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy nem maradt papíron, azoknak az objektív korlátoknak ellenére sem, amelyek időközben mind magasabbra emelkedtek körülötte. A gazdaság és - sok értelemben - a társadalom „restrukturálásának” szándéka 1982-ben éppolyan eleven, mint amilyen 1979-ben, a választási győzelem idején volt. Emellett szól, hogy alig egy évvel az új választások kiírása előtt új szakszervezet-ellenes törvényt terjesztenek be, folyik a „jóléti állam túlzásainak”, a vegyes gazdaságnak a felszámolása. Nem következett be az a bizonyos rugalmas elszakadás a korábbi vonaltól, amely addig a választások felé tartó kormányokat színárnyalatuktól függetlenül jellemezte. Holott - sok, úgynevezett mérsékelt konzervatív szerint is - ezt követelné meg az önfenntartási érdek. A rugalmasság antitéziseként az itteni politikai köznyelv a „dogmatizmus” fogalmát vezette be. Ennek a minősítésnek - éppen az adott történelmi-politikai háttér miatt - erősen negatív kicsengése van. Margaret Thatchert azonban nemcsak az ellenfelei szokták dogmatikusnak nevezni, a konzervatív közvélemény egy része is ezt mondja róla, bár némi hódolattal a dogmatikusokra jellemző makacs kitartás iránt. A lényeg itt látnivalóan a politikusi tartás, az éthosz, amelyet korábbi élményei birtokában a társadalom meghökkentőnek, a szokványtól el- ütőnek talál. Viszonylag kevés szó esik magáról a monetarista dogmáról (amelynek a közgazdasági irodalomban nem képviselői és hirdetői, hanem valósággal papjai vannak), holott a thatcheri képletben valószínűleg ez a perdöntő mozzanat. A „thatcherizmus” népszerű kritikája inkább azt - a felszínen jól érzékelhető - találkozást ragadja meg, amely a dogma és az egyébként is „dogmatikus” hajlamú gyakorlati politikus között létrejött. A monetarizmus belső logikája - mint ez dogmák esetében lenni szokott - kifogástalan. Az alábbi igen rövid áttekintés, amely egyszerű formában kísérli meg ennek a logikának a reprodukálását, sejteti a népszerűséget is - mindaddig persze, amíg gyakorlattá nem válik. A monetarizmus mindenekelőtt a szilárd pénzben hisz, mert úgy véli, hogy enélkül nincs rend a piacon. A beteg pénz arról ismerhető fel, hogy inflálódik. Mármost - mondják a monetaristák - az infláció olyan adó, amit senki sem szavazott meg. Ezzel a megállapítással szemben nincs helye az ellenvetésnek. Még meggyőzőbben hangzik, ha valaki - mint Thatcher miniszterelnök - abban látja politikája legfőbb hivatását, hogy az emberek megtakarításait megóvja, a nehezen összegyűjtött pénz „elolvadását” megelőzze. 75
