Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Király János: Konfliktusok, területi viták Latin-Amerikában
lőtt fel az Egyesült Államoknak az utóbbi esetleges közép-amerikai-karibi intervenciójához. Nicaragua jogilag azzal támasztja alá lépését, hogy az 1928-ban kényszer alatt megkötött egyezmények eleve semmisek, másrészt a szigetek, amelyek körül a tenger mélysége alig éri el a 200 métert, részét képezik Nicaragua kontinentális talapzatának. (Tomás Borge belügyminiszter 1980 februárjában a diplomáciai testület előtt kijelentette: „... a szigetek Nicaragua kontinentális talapzatának szerves, elidegeníthetetlen részei, s így az ország területének vitathatatlan részét képezik.”9) Hozzátette: Nicaragua minden lehetséges fórumot, a hágai Nemzetközi Bíróságot s más nemzetközi szervezeteket is megkeres, hogy szuverenitását visz- szaszerezze az említett szigetekre. Kolumbia egyébként ismételten állást foglalt a szigetek birtoklása mellett. Az Egyesült Államok kongresszusa, amely több mint 10 évig halogatta a Kolumbiával 1972-ben kötött egyezmény ratifikálását, 1981 júliusában gyorsan ratifikálta azt. A cél nyilvánvaló: Kolumbia és Nicaragua viszonyának élezése. A közép-amerikai és karibi forradalmi mozgalmak elleni határozottabb fellépés húzódik meg az El Salvador és Honduras által - a futballháború után több mint 10évvel-1980 őszén aláírt megállapodások mögött. Ezek megszüntetik a két ország határai mentén 1970-ben létesített demilitarizált övezetet, amely az üldöztetések elől menekülő állampolgároknak nyújtott védelmet, s megerősítik a korábban sem vitatott határvonalat a két ország között. Az Egyesült Államok és az Amerikai Államok Szervezetének égisze alatt született ezen megállapodások lehetővé teszik, hogy például a salvadori junta csapatai a hondurasi határt átlépve, váratlan csapásokat mérjenek az ott lévő menekülttáborokra, anélkül, hogy mindezekért Honduras tiltakozhatna a salvadori kormánynál. Sőt sok esetben még a hondurasi csapatok is segítséget nyújtanak a tömegmészárlásokhoz, mint ahogyan az Rio Sumpule-ban 1981 májusában történt.10 A latin-amerikai országok közötti területi és határviszályok hozzájárulnak a fegyverkezési verseny fokozásához. A washingtoni kormány elsősorban azoknak az országoknak ad el fegyvereket, amelyeknek területi követeléseik vannak (például Brazília, Chile), a fegyverek 97 százaléka e két országon kívül Argentínába, Kolumbiába, Peruba, Venezuelába irányul. A hatvanas években a latinamerikai országok fegyverbeszerzési forrása még meglehetősen diverzifikált volt, a hetvenes években azonban az amerikai monopóliumok részesedése növekvő: 1970-1972 között Washington 258 millió dollár értékű fegyverexportot bonyolított le Latin-Amerikával, az azt megelőző 20 év együttesen 447 millió dollár- ros volumenével szemben.11 1970-1972 között Latin-Amerika 3,3 milliárd dollár értékben importált fegyvereket, melyekben az Egyesült Államok részesedése 31,8 százalékos volt. A Reagan-kormányzat a latin-amerikai országok fegyverkezésében való nagyobb szerepvállalásra ösztönzi a fegyvergyártó monopóliumokat. De a nyugat-európai országok, Anglia, Franciaország, az NSZK, valamint Olaszország (és Izrael) is általában a viszálykodó országoknak szállítanak modern hadi52
