Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Szirtes I. János: Ausztria keleti politikája
lia is-azt a nézetet vallotta: Ausztria semlegessége olyan hatalompolitikai űrt képezhet, ami megnyitja a kapukat a kommunista befolyás előtt. Ennek a feltételezésnek ugyan nem volt semmiféle alapja, a bécsi kormány mégis igyekezett ezt az aggodalmat eloszlatni, aminek egyik következménye az osztrák keleti politika vontatott előrehaladása volt. Az is gondot okozott, hogy Ausztria még nem alakította ki semlegességi politikáját, és az útkeresést nem a keleti politikájával kezdte. Ausztriát abban az időszakban elsősorban a dél-tiroli kérdés, az NSZK- hoz fűződő viszony és a nyugati integráció problematikája foglalkoztatta. Végül is a nemzetközi politika fejlődése - ezen belül a magyar ellenforradalom - sem késztette Ausztriát keleti politikájának minőségi megváltoztatására, és így megszületett az a junktim, amely a kapcsolatok „normalizálását” a vagyonjogi kérdések rendezésétől tette függővé. Ez azonban gyakorlatilag a viszony néhány éves „beprogramozott” stagnálását jelentette. A vagyonjogi kérdés (amely az osztrák tulajdonok államosítását és kisajátítását, illetve a háború előtti kölcsönök és tartozások sorsát érintette) bonyolult problémának számított. Az 195 7-1960-as években megkezdődött tárgyalásokon ugyanis a résztvevők alapvetően eltérő jogi alapállásból indultak ki, amelyből a jogcím értelmezéséből adódó bonyodalmakon túl az is következett, hogy az értékmegítélésben esetenként igen jelentősek voltak a különbségek. Ettől függetlenül majdnem minden ország esetében több ezer egyéni igényről volt szó, amelyek megvizsgálása sok időt igényelt. A vagyonjogi tárgyalások így igen lassan haladtak előre, és az első eredmények csak 1962-1963-ban a Bulgáriával és Romániával, 1964-ben pedig a Magyarországgal kötött szerződésekben mutatkoztak meg. Lengyelországgal csak 1970-ben, Csehszlovákiával pedig 1974-ben írták alá ezeket a megállapodásokat. Nem a vagyonjogi tárgyalások jelentették azonban az egyedüli érintkezési pontokat. A szocialista országok erőfeszítéseket tettek a kapcsolatok javítására, így a csehszlovák miniszterelnök már 1958-ban ilyen értelmű javaslatot tett, de az osztrákok kitértek előle. Magyar részről a külügyminiszter 1957-1959 között nem hivatalosan évente kereste fel osztrák kollégáját, a lengyel diplomácia vezetője pedig 1959-ben járt nem hivatalosan Bécsben. Ezek a kezdeményezések és látogatások már a változás előjelei voltak: a formálisan létező, de passzív politikai kapcsolatok lassan élettel töltődtek meg. Ezt a tendenciát erősítették az első megkötött szerződések is. A sort 1956-ban a lengyel, 1959-ben a magyar, 1960- ban a csehszlovák légiforgalmi egyezmény nyitotta meg, 1960-ban Csehszlovákiával filmmegállapodást, 1960-1961-ben pedig Magyarországgal öt különböző szerződést kötöttek. A népi demokráciák kinyilvánították azt a szándékukat, hogy Ausztriával jószomszédi, sőt példás kapcsolatokat akarnak fenntartani. Magyar részről például ezt a két ország háború utáni legkritikusabb korszakában, 1957-ben is nyomatékkai hangsúlyozták.3 Ausztria kapcsolata az egyes népi demokráciákkal kezdetben sem volt teljesen azonos, de az eltérések ekkor a későbbiekhez viszonyítva elenyészők voltak. A leg37
