Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
szakítás egyfelől szinte objektíve lehetetlen, mert szétesne a tőkés világgazdaság, másfelől az Egyesült Államok saját lehetőségei sem végtelenek és korlátlanok, nem egyedül jelenti a tőkés világot. Ezt tükrözi H. Schmidt következő kijelentése: „Mi, európaiak, tudatában vagyunk annak, hogy az Egyesült Államok csak Nyugat-Európával szövetkezve tehet eleget világhatalomként vállalt kötelezettségeinek. Amerika politikai és katonai jelenléte Európában nem pusztán a nyugat-európaiak biztonságának, hanem az Egyesült Államok világhatalmi szerepének is elengedhetetlen feltétele.”13 Katonai, biztonsági problémák és az atlanti kapcsolatok Az atlanti szövetségen belül létrejöttétől kezdve totálisan érvényesült - különösen biztonsági kérdésekben - az Egyesült Államok akarata, s ennek következtében az egyenjogú partnerség mint reális igény fel sem merülhetett. Az Egyesült Államok lényegében diktátum-politikát folytatott saját szövetségeseivel szemben. A hidegháború éveiben, a több szempontból gyenge és erőtlen Nyugat-Európa — a forradalmi, baloldali politikai erők kivételével - nem tiltakozott az amerikai diktátum-politika ellen, mivel saját biztonságát szinte kizárólag az Egyesült Államok katonai ereje s nyugat-európai aktív jelenléte révén látta garantálva. Nyugat-Európa ekkor még nem ismerte fel, hogy biztonságát más és több tartópillérre is helyezheti, nemcsak kizárólag az amerikai katonai erőre. Ebben az időszakban az atlanti szövetség katonai szervezete, a NATO még határozottabban amerikai intézmény volt, mint napjainkban. Ezzel együtt - vagy éppen ezért - a nyugat-európai szövetségesek kezdettől fogva hangot adtak aggodalmuknak és kételyeiknek, hogy egy esetleges „meleg helyzetben” az Egyesült Államok vajon megvédené-e Nyugat-Európát. Ez a kétely - érthető módon - akkor erősödött meg, amikor megszűnt az Egyesült Államok atommonopóliuma, illetve az amerikai honi területek is totálisan sebezhetővé váltak. Az amerikai biztonságpolitikai diktátum akkor rendült meg először, amikor 1966-ban de Gaulle önállósodási politikájának logikus következményeként Franciaország kilépett a NATO katonai szervezetéből. Ezzel egyidőben elfogadta a Szovjetunió enyhülésre vonatkozó politikájának azon elemeit, amelyek megfeleltek saját koncepciójának. (Természetesen viták mindig folytak a NATO-n belül, például 1954-ben az NSZK felvétele és felfegyverzése kapcsán vagy a hadászati doktrínák körül, de komolyabb válság, megrázkódtatás, a francia lépésig nem volt.) Ma is tanulságos a francia lépés indoklása. Egy 1963. július 29-én tartott sajtókonferencián de Gaulle a következőket mondta: „Tekintettel arra, hogy az oroszok jelenleg olyan eszközökkel is rendelkeznek, amelyekkel elpusztíthatják a világot és elsősorban az Újvilágot, egészen természetes, hogy Amerika saját védelmét tekinti fő céljának az esetleges konfliktusban, s nincs szándékában atomfegyverekkel közbelépni a többi terület, különösen Európa védelmére... ”14 A nyugat-európaiak többsége ma is ezen a vé26
