Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
sült Államok érdekeivel. Kezdetben az amerikai kormányok nem értették ezt a jelenséget, és ezért nem tolerálták, hanem visszautasították. A hetvenes évek elejétől kezdve, elsősorban a világgazdasági válság hatására, az egész tőkés szövetségi rendszeren belül - Nyugat-Európán belül is - előtérbe kerültek a nemzeti érdekek, amelyek mindig léteztek, de az általános fellendülés időszakában nem, vagy alig okoztak konfliktusokat. A világgazdasági válságot, a válság leküzdésének vagy minimalizálásának eszközeit és módszereit másképpen ítélik meg Nyugat-Európá- ban, mint az Egyesült Államokban. Ez komoly konfrontációs ok, mivel tőkés létérdekeket érint. Az 1974 óta egymást váltó amerikai kormányok enyhülésellenes politikája több lényeges kérdésben eltér, sőt szemben áll a nyugat-európai országok érdekeivel és politikájával. A jelenlegi amerikai kormányzat többször kijelentette, hogy megérti Nyugat-Európa érdekeltségét az enyhülésben annak ellenére, hogy az Egyesült Államokra vonatkoztatva inkább az enyhülés „káros” következményeit hangsúlyozza. A valóságban mégis ambivalens az amerikai magatartás Nyugat-Európa irányában. Egyfelől nem szűntek meg a vádak, amelyek szerint Nyugat-Európa az önsemlegesítés, a pacifizmus irányába halad, és nem gondoskodik kellően saját védelméről, sőt egy „meleg helyzetben” elárulná az Egyesült Államokat. Weinberger egyenesen „az agresszió bátorításának” nevezi a nyugat-európai békemozgalmak fellépését, amely gyengíti az atlanti szövetséget.4 Martin F. Herz nyugalmazott amerikai nagykövet drámain azt a kérdést teszi fel, hogy „Amerikának egyáltalán vannak-e még európai szövetségesei? Az európai szövetségesek megtámadottnak tekintenék-e magukat, ha a Szovjetunió megtámadná az Egyesült Államokat?”5 Másfelől a Reagan-kormányzat - feltehetően taktikai okokból - belement abba, hogy a legutóbbi NATO-csúcsér- tekezleten az enyhülés kifejezés újra polgárjogot nyerjen. „Célunk, hogy jelentős és kiegyensúlyozott kelet-nyugati kapcsolatokat hozzunk létre, amelyeknek célja az igazi enyhülés.”6 Az „igazi enyhülés” kifejezést sokféleképpen lehet értelmezni. Nyilván nem használt az atlanti szövetség egységének az a mód, ahogyan ezt a Reagan-kormány közvetlenül a versailles-i és a bonni csúcsértekezlet után néhány nappal a gyakorlatban bemutatta, totális embargót rendelve el - saját törvényhozási kompetenciáján kívül eső területekre is - a szovjet-nyugat-európai gázcsőépítés ügyében. Az atlanti szövetségi rendszer két szárnya már legalább egy évtizede nem azonos módon ítéli meg a világ realitásait, ezen belül a saját helyzetüket, lehetőségeiket, a kelet-nyugati kapcsolatok kérdéseit s általában azt a világgazdasági és világpolitikai környezetet, amelyben ez a szövetségi rendszer elhelyezkedik és kifejti tevékenységét. Ez tekinthető az atlanti szövetségen belüli ellentétek döntő okának. Még egyes amerikai szakértők is elismerik, hogy az atlanti szövetségen belül létrejöttétől kezdve voltak - először latens - ellentétek és kölcsönös csalódások. A szövetség - erős amerikai orientáltsága ellenére - sohasem vált azzá, amivé az amerikaiak szerették volna tenni. Az amerikai várakozások és egyben a csalódás 20