Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
BALÁZS JÓZSEF Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején Az elmúlt években, de különösen a Reagan-kormányzat hivatalba lépése óta felerősödtek azok az amerikai és nyugat-európai hivatalos, félhivatalos és egyéb értékelések, vélemények, amelyek az atlanti szövetségen belüli ellentéteket, vitákat a szövetség válságaként értelmezik. A panaszok és a vádak kölcsönösek, a különbség csak annyi, hogy a vezető politikusok óvatosak és általában diplomatikusak, ezzel szemben a politológusok és az újságírók nyíltan, a legtöbb esetben dramatizálva fogalmaznak. A nyugat-európaiak legfőbb gondja - és az ellenérzések e- gyik forrása - az amerikai külpolitika kiszámíthatatlansága, egoizmusa és ellentmondásossága. „Európai utazása és azon fogadkozása ellenére, hogy legfontosabb törekvése a baráti együttműködés az európaiakkal és a leszerelési tárgyalások az oroszokkal - az elnök mind a kettőt példátlan módon letaglózta. Az oroszokat azáltal, hogy a genfi tárgyalások megkezdésének napján újabb szankciókkal sújtotta őket, és az ENSZ-ben a legprovokatívabb beszédet mondta, amelyet amerikai elnök valaha ott tartott; az európai szövetségestársakat pedig azzal, hogy alattomosan megpróbálja lehetetlenné tenni azoknak a szerződéseknek a teljesítését, amelyeket ők a Szovjetunióval kötöttek. Azok a téves előfeltételek, amelyeken a reagani politika alapul, megakadályozzák a kívánt hatás elérését Keleten. Az egyetlen, amit eredményeznek: rendkívül nemkívánatos következmények Nyugaton. Ez valóban sikeres kettős stratégia.”1 A kesernyés és szarkasztikus értékelés nagyjából tükrözi a reagani külpolitika ellentmondásosságát, de az túlzás és egyoldalú megközelítés, hogy ez a külpolitika csak Nyugat-Európát „sújtja”. Mindenesetre az értékelés jelzi, hogy Nyugat-Európában mély az aggodalom és az elkeseredettség az amerikai külpolitika miatt. Ez az aggodalom vonatkozik az atlanti szövetség jövőjére is. „Amíg az enyhülés uralta az általános légkört, a szövetségben lehetőségünk nyílott a differenciálásra. Amióta ezt a fogalmat törvényen kívül helyezték, az a követelmény, hogy mindenki a vezető parancsára hallgasson. Árulásnak tekintik azt, ha valaki saját érdekeitől indíttatva elhajlik. 18
