Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Makai György: A szaúdi kapcsolat (Tamás Antal)
világhoz tartozás nemcsak mint a közös vallás tudata köti Szaúd-Arábiát a többi iszlám országhoz, s nemcsak ez bőkezű segélyezési politikájának vezérlő elve: a monarchia a „szent városok” (Mekka, Medina és Izrael Állam újsütetű fővárosa, Jeruzsálem) őrének tekinti magát, ami erősen megköti a kezét a fő szövetségese, az Egyesült Államok által tető alá hozott egyiptomi-izraeli különbéke megítélését illetően. Az iszlám dominanciája mindvégig rányomta a bélyegét az ország fejlődésére, s ez nemcsak abban tükröződött, hogy a különféle társadalmi törekvések vallási formában jelentkeztek. (Úgy tűnik egyébként, hogy a keresztény vallás reformációjának jellegzetessége, mármint az, hogy a „továbbfejlesztők” az eredeti tanokhoz való visszatérést követelik, általános vonása a vallásoknak: az iszlám „reformátorai” is a Koránra hivatkozva ítélték el az „elhajló”, „elfajzott” gyakorlatot, s természetesen hordozóit, a papokat és a világi vezetőket is.) Az iszlám uralkodó szerepe a jogalkotás, a jogalkalmazás területén is megmutatkozott: Szaúd-Arábia az egyetlen olyan ország, ahol a mohamedán jogi kódex, a sárija ma is kiegészítés nélkül van érvényben! A könyv második része az egységes Szaúd- Arábia harmadik királyának, Fejszálnak a politikai és gazdasági programját, annak eredményeit és ellentmondásosságát elemzi. Fejszál meggondolatlan, tékozló életmódot folytató, nemegyszer a monarchia létét is fenyegető bátyjától, II. Szaúdtól vette át a trónt. Belpolitikájában azonban nemcsak közvetlen elődje hibáit igyekezett elkerülni, hanem apja, I. Szaúd rossz gyakorlatát is, „. . .aki a XX. században modern intézmények nélkül, teljhatalmú beduin királyként próbálta kormányozni a mind bonyolultabb problémákkal szembekerülő országot”. (69. 1.) Fejszál politikájának legfőbb jellemzőjévé a halogatás vált: célszerűnek tartotta az elkerülhetetlen reformokat is a 24. óra utolsó percében bevezetni. Két példa erre a rabszolgák felszabadítása és a nők iskoláztatásának bevezetése. Ami a rabszolgákat illeti, az ő szabadságukat (legalábbis „papíron”) meghozó intézkedés külpolitikai okokból született, és csupán kereken húsz esztendeje! E jócskán idejétmúlt intézmény még így is felemás módon szűnt meg: a felszabadított rabszolgák jó része továbbra is korábbi tulaj donosa szolgálatában maradt, éppúgy függve tőle, mint azelőtt. A másik ilyen félig sikerült illusztratív erejű reform a nők iskoláztatása volt: „Noha ez az intézkedés megnyitotta az iskolák kapuit a tanulni vágyó nők előtt, Fejszál az egyházi hierarchia nyomására elfogadta azt az 1968. évi fetvát, amely — maroknyi szakma kivételével - kizárta a nőket a gazdasági-társadalmi életben való részvételből.” (70. 1.) Ehhez a „fontolva haladó” állásponthoz hűen viszonyult Fejszál a gyorsabb modernizálást sürgetők mozgalmaihoz: az 1969-ben kétszeri puccskísérletbe torkolló elégedetlenkedést a legbrutálisabban törte le. „Ha a királyi család valamiben egyetért, akkor az a fennmaradás. Ha egymás ellen harcolunk, nem maradunk fenn.” (78. 1.) Ezzel, az egyik királyi hercegtől származó mondattal jellemezhető a legtömörebben az a „főparancs”, amelyik a mintegy 4000 férfitagot számláló szaúdi dinasztia magatartását meghatározza. A bevezetőben elmondtuk, hogy Szaúd-Arábia sok szempontból tipikus fejlődő országnak tekinthető. Nos, a belső hatalmiuralmi struktúra az egyik oka annak, hogy a tipikus jelző csak megszorítással érvényes. Ismerünk ugyan olyan országokat, amelyek vezetése ma is egy vagy néhány család kezében van, a szaúdi uralkodóház hatalma azonban páratlan. Az irányító kulcspozíciókat ők foglalják el, s a külföldi üzletemberek is az ő kegyeiket keresik, ha kedvező megrendelésekhez akarnak jutni. (Hogy a szerződések elnyeréséhez befolyásos szaúdiak segítségét vegyék igénybe, a külföldi szállítók nem maguk találták ki: a szaúdi törvények expresses verbis előírják, hogy a külföldieknek szaúdi kezesre és ügynökre van szükségük!) A meglehetősen konzervatív uralkodó családot kétségkívül az a felismerésük is segítette a fennmaradásban, hogy a hatalomba be kell vonni, s akár házassággal is magukhoz kell kötni a fiatal és tehetséges technokratákat. Ez utóbbiak közül három jól ismert a világgazdasággal foglalkozó kutatók előtt: Ahmed Zaki Jamani, az olajügyek minisztere, Hisham Nazir, a szaúdi tervezés irányítója és Ghazi al Goszaiba iparügyi miniszter. A dinasztia kormányzási módszereihez alkalmazkodik az irányítás intézményi struktúrája: Szaúd-Arábiának ma sincs alkotmánya, s csak 1954-ben, kereken huszonkét évvel a királyság kikiáltása után hozták létre a minisztertanácsot! Ez utóbbi szerv sem tette azonban demokratikusabbá a döntéshozatalt: elnöke ugyanis a király, alelnöke a trónörökös, tagjait (a minisztereket, a királyi tanácsadókat és egyetlen szakértőt) az uralkodó nevezi ki. Emellett - nemzetgyűlés nem lévén - a minisztertanács a királynak felelős, a miniszterek 156
