Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Pálimkai Tibor: Új nemzetközi rendszer körvonalai
Britannia, Franciaország, az NSZK, Olaszország és Japán) feldolgozóipari belső felhasználásában az import aránya az 1899-1913 közötti 8-9 százalékról 1950-re 3 százalékra zuhant, majd fokozatos emelkedés után csak az 1970-es évekre érte el a századforduló szintjét (1971-ben már 11 százalék volt).2 A második világháború után a statisztikai adatok egyértelműen utalnak az internacionalizálódás meggyorsulására. Míg 1950 és 1978 között a fejlett tőkés országok bruttó nemzeti terméke megháromszorozódott, kereskedelmi forgalmuk mennyisége a hatszorosára nőtt. 1950 és 1977 között a fejlett tőkés országok összesített nemzeti termékében az export aránya 8-ról 18 százalékra, az importé pedig pedig 7-ről 16 százalékra emelkedett. Néhány ország és övezet (például Nyugat-Európa) külgazdasági függése különösen megerősödött. Egyes jelek szerint az 1970-es években az internacionalizálódásban bizonyos gyorsulás következett be. A külkereskedelmi hányadok dinamikus növekedése egyaránt jellemezte a fejlett tőkés, a fejlődő, valamint a szocialista országokat. 1950 és 1977 között a KGST-országok összesített nemzeti jövedelme 7,3-szeresére, a fejlődő országoké pedig közel 3,5-szeresére nőtt. Ugyanebben az időszakban a KGST- országok külkereskedelmi forgalmának indexe 20-szoros, a fejlődő országoké pedig mintegy 11-szeres növekedést mutatott. A nemzetköziesedés számos dimenzióban kibontakozó folyamatában különös lendülettel nőtt a nemzetközi munkamegosztás (a termelési specializáció és kooperáció) a feldolgozóipari ágazatok többségében. A termelési együttműködés a hatékonyság növelésének egyik fontos forrásává vált, s a folyamatot az 1970-es években az energia- és nyersanyagköltségek drágulása meggyorsította. A második világháború után a nemzetközi tudományos és műszaki együttműködés a gazdasági kapcsolatokban növekvő szerepre tett szert. Kiszélesedett a nemzetközi tőkeáramlások területe, s kialakult - főként a fejlett tőkés országok között - a nemzetközi tőkeösszefonódások szerteágazó rendszere. A második világháború után a tőkés rendszer konszolidálását jelentős állami tőkekivitellel (Marshall-segély) igyekeztek elősegíteni. Az 1950-es évek végétől meggyorsuló magántőke-áramlásban kezdetben az amerikai és az angol monopóliumok külföldi terjeszkedése játszotta a főszerepet. Az 1970-es évek elejétől új irányzatok bontakoztak ki, s az amerikaiak mellett megkezdődött a nyugat-európai és a japán monopóliumok nagyobb arányú tőketerjeszkedése, egyebek között az Egyesült Államok irányába is. Megszűnt a tőkekivitel egyoldalú - amerikai - jellege, s a vezető tőkés hatalmak főbb központjai között mindinkább „kétirányú” és kiegyensúlyozottabb lett. A közvetlen termelési és tőkekapcsolatok nemzetközi kiterjesztése a tőkés világgazdaságban az elmúlt két évtizedben alapvetően a transznacionális társaságok tevékenységéhez fűződött. A transznacionális társaságok mint a nemzetközi monopóliumok legújabb formái, minőségileg új kapcsolati rendszert teremtettek a termelés, a tőke, az értékesítés és a vállalati gazdálkodás területén, s a nemzetköziesedés fő hordozóivá váltak a tőkés világgazdaságban. Az imperialista munkamegosztás egyik fő jellemzője az volt, hogy a gyarmati 33
