Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Ágh Attila: A világpolitika elmélete és a politikatudomány
a versenyt az élen haladó tőkés országokkal: „az oroszországi kapitalizmus mai fejlődése lassú. És szükségképpen lassú, mert egyetlen kapitalista országban sem maradtak épségben ilyen tömegesen a régi idők intézményei, amelyek összeférhetetlenek a kapitalizmussal, gátolják fejlődését, hallatlanul rontják a termelők helyzetét, akiket »nemcsak a tőkés termelés fejlődése kínoz, hanem e fejlődés fogyatékos volta is«.”36 Lenin arra a következtetésre jut tehát, hogy Oroszország két világ közé szorult, a kapitalista fejlődés perifériájára került, ahonnan a tőkés fejlődés eszközeivel nincs áttörés, s nem lehetséges az élen haladók utolérése sem. Nem véletlen, hogy a lenini életműnek ez a nyitánya a maga markáns kérdés- felvetésével olyan nagy érdeklődést vált ki a harmadik világ szakirodaimában, az elmaradottságból (avagy gyengén fejlettségből) való kitörés problematikájának, a politikai feltételrendszerének vizsgálatával. De az is érthető, hogy az oroszországi fejlődést a nyugati modernizációs irodalomban a felülről való modernizáció, a felülről való forradalom eseteként tárgyalják, hiszen maga Lenin is utalt a „német út” lehetőségére, s arra, hogy a cári kormányzat felemás módon el is indult ezen az úton, különösen az 1905-1907-es forradalom után, az úgynevezett sztoli- pini reformokkal. Ennek a német útnak a lehetőségét Lenin éppen a markáns elmaradottság és a perifériára szorulás (tehát a tőkés világrendszerben elfoglalt szerep) miatt vitatta el, s érdekes módon, Lenin érveit nagyrészt visszahozva, a nyugati modernizációs irodalom úgy írja le a szocialista forradalmat, mint a cári „modernizációs elit” kudarcát, amelynek következtében szükségessé vált az elit (azaz az uralkodó osztályok) eltávolítására irányuló politikai forradalom, s egy újfajta modernizációs elit (azaz a bolsevik párt) létrehozása és hatalomra kerülése, amely ténylegesen végre is hajtotta ezt az áttörést a modernizáció irányában, és megvalósította a fejlett országokhoz való felzárkózást.37 Azt a „világgazdasági korszakváltást” tehát, hogy a világkapitalizmus a világ valamennyi országát egyetlen gazdasági egésszé egyesíti, valamint ennek következményét, hogy minden nemzeti kapitalizmus fejlődésének ebben a világrend- szerben kell más, fejlettebb országok konkurrenciájával szembeszállnia, Lenin jobban megfigyelhette Oroszország perifériális helyzetéből adódóan, mint bárhol másutt a világon, hiszen más országok már benne voltak ebben a versengésben, vagy annak még csak áldozatai voltak. Lenin így képes volt már a 19. század végén leírni az egyenlőtlen fejlődés külső és belső jelenségeit, a gyarmatbirodalmak és az értük való harc dinamikáját és azt a tényt, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlenül „túlnő a régi gazdasági egységek szűk keretein”38, ami konfliktusok sorozatát vonja maga után az egész világpolitikai rendszerben. Mégpedig úgy, hogy egyszerre folyik a kapitalizmus külső és belső terjeszkedése, s ezek kölcsönösen meghatározzák egymást: „a kapitalizmus nem létezhet és nem fejlődhet, ha nem bővíti állandóan uralmának szféráját, ha nem gyarmatosít újabb országokat, ha nem von be régi nem-kapitalista országokat a világgazdaság forgatagába. S a kapitalizmusnak ez a sajátossága óriási erővel nyilvánult meg és nyilvánul meg ma is a reform utáni Oroszországban. A kapitalizmus piacának kialakulása tehát kétoldalú 24
