Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kiss J. László: Külpolitika, fegyverkezés és biztonságpolitika
Több mér tékadó nyugat-európai politikus az úgynevezett utánfegyverkezés egyen- súly-stabilizáló szerepére mutatott rá. Sok tudós arra a következtetésre jutott, hogy a fegyverkezési verseny normális állapottá vált, olyannyira, hogy a háború a fegyverkezési versenynek normális és valószínű következménye lehet.8 A nyugati politikai és stratégiai gondolkodásban az enyhülés sokféle értelmezést és tartalmat kapott, ez szükségessé teszi a fogalom és a folyamat néhány alapvető mozzanatának megvilágítását, ami egyúttal a biztonság és a fegyverkezési dinamika komplex társadalmi és nemzetközi jelenségkén ti megragadásához is elvezet. Enyhülés és biztonság Az enyhülési folyamat kialakulása a hatvanas évek kezdetétől a nemzetközi - elsősorban a katonai - erőviszonyok megváltozásában, s ennek hatására az európai területi status quo fokozatos nyugati elfogadásában gyökerezett. Az Egyesült Államok számára a kölcsönös megsemmisíthetőség lehetősége megnövelte az alkalmazkodási készséget a szembenálló nukleáris, stratégiai potenciálok ellenőrzésére, a kelet-nyugati konfliktusstabilitás kialakítására. Bebizonyosodott, hogy a kölcsönös biztonsági szükségletek jelentős mértékben nem katonai eszközökkel is kielégíthetőek. Arra is fény derült, hogy meglehetősen perspektívátlan az a biztonságpolitika, amelyik egy állam vagy az adott szövetségi rendszer ún. védelmi funkciójában merül ki, mivel pusztán a „negatív béke” - a nem háború állapotának - megszilárdítására irányul. Az enyhüléspolitikának a nyugati biztonságpolitika részévé válása éppen arról a felismerésről tanúskodott, hogy a puszta békebiztosításon („negatív béke”) kívül a biztonságpolitikának a béke feltételeit aktívan formáló szerepet („pozitív béke”) kell játszania. Ezek szerint olyan politikai lehetőségeket és stratégiákat kell találni, amelyek lehetővé teszik, hogy az államok közötti konfliktusokat a katonai erőszak, illetve az erőszakkal történő fenyegetés nélkül oldják meg. Ebben a folyamatban a Szov- jetuniónak és a szocialista országoknak az európai biztonságért és együttműködésért tett kezdeményezései kitüntetett szerepet játszottak. A hidegháború nyugati biztonságpolitikája az egyoldalú fölényen és az „elő- fegyverkezésen” alapuló úgynevezett védelmi politikát, elsősorban katonai biztonságpolitikát jelentett. A változást 1967-ben a Harmel-jelentés tükrözte, amely a NATO kettős funkcióját a hagyományos katonai biztonságon kívül az enyhüléspolitika elfogadásában jelölte meg. Ezzel az úgynevezett katonai védelmi képesség és a politikai enyhülés többé nem állt egymással ellentétben, hanem a biztonság- politikai két egymást kiegészítő elemévé vált. Ez a folyamat egyidejűleg a politikai és a katonai tényezők, így a politikai és a katonai enyhülés kölcsönviszonyára is felhívta a figyelmet. Politikai formát öltött az a felismerés, hogy a több fegyver nem teremt több 23
