Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)

1982 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Fülöp Mihály: Fransois Mitterand: Itt és most. Beszélgetések Guy Claisse-szel

politikailag érvényesnek tartva, úgy érvel, hogy a „nagytőke első számú ellensége a szocializmusnak”, abszurd volna, ha a társadalom kulcspontjait kezében tarthatná. (171. 1.) A másik nagy strukturális reform, a decentralizáció szigorúan a nemzeti egység abszolút elsőbbségének keretei között marad. Mitterrand felfogása szerint nem autonómiát, függetlenséget jelent, hanem csupán az országon belüli népek, kultúrák különbségeinek elismerését.

A szocialista elnökjelölt gazdasági programjának középpontjába a munkanélküliség elleni harc került, amelyet a gazdasági növekedés, a belső fogyasztás fellendítésével, átfogó intézkedések sorával óhajt csökkenteni. (203. 1.) Giscard liberális gazdaságpolitikájával szemben a belső piac visszahódításának, a nemzeti jövedelemben a külkereskedelmi részarány csökkentésének jelszava a szocialista párti kormányzás időszakában a kelet-nyugati kereskedelemre is kiható francia protekcionizmus erősödését ígéri. Az iparfejlesztési szándékok nemcsak az elmaradó ágazatok (például a vaskohászat) fejlesztésére vonatkoznak, hanem a jövő iparágára, az informatikára összpontosítják az erőfeszítéseket. Mitterrand az egész gazdaságszervezés struktúrájának megváltoztatásával igyekszik érvényesíteni a szocialista gazdaságpolitikai koncepcióit. Mitterrand a felsőoktatásról 1968-ban hozott törvény hatását eltüntető centralizáló, hierarchikus törekvésekkel, az elitképzéssel, a társadalmi szelekcióval, a demokratizálás nélküli tömegoktatással szemben felemelve szavát, az ellen is harcolt, hogy a társadalom az iskola intézményén keresztül termelje újra önmagát. A szocialista párt kulturális tervezete a közízlés átformálására, a francia kultúra „ragyogásának”, „kisugárzásának” (rayonnement) visszaszerzésére vállalkozott, uralni kívánta a kulturális iparosítás eszközeit, a mindennapi életet átformáló technológiát, s nem játékszerévé válni. (160. 1.) Mitterrand elutasította az átfogó világnézetet, „szocialista” kultúraelmélet megalkotását, s a gondolatrendszerek sokféleségétől várta a francia kultúra felvirágzását.

Francois Mitterrand külpolitikai megnyilatkozásai természetesen az akkor (1980 nyarán- őszén) aktuális események hatását tükrözték. Franciaország esetében jellemző, hogy a külpolitikai események belpolitikai vitatémákká válnak, és különösen igaz ez az elnökválasztások időszakában. A pártoknak, a politikusoknak a közvélemény megnyerését szem előtt tartva, szinte azonnal reagálniuk kell a külpolitikai

jelenségekre, és ezért sokszor az érzelmi megközelítés, a pártpolitikai, személyes megfontolások, a politikai ellenfél sarokba szorításának szándéka dominál a tények higgadt, reális mérlegelése helyett.

Mitterrand bírálta a koncepcó nélküli, a realizmust a tényeknek való alávetettséggel felcserélő Giscard-i külpolitikát. Afganisztánnal kapcsolatban elutasította Giscard 1980. májusi varsói utazását. Nem azt kifogásolta, ahogy a találkozót titokban, a francia politikai tényezők megkérdezése nélkül készítette elő, hanem az időpontot, a találkozó tényét találta alkalmatlannak, elvtelennek.

Mitterrand az atlanti szövetség új, szerződéses alapra helyezését szorgalmazta, és ezért az FKP lapja, a L’Humanité „atlantizmussal” vádolta. Mitterrand a személyes sértődöttség hangján válaszolta, hogy az elsők között volt, aki a katonai tömbök feloszlatását követelte, nem kíván visszalépni a NATO katonai szervezetébe, részt óhajt venni a leszerelési fórumokon, támogatta a SALT-II. tárgyalásokat, a közép-európai atomfegyvermentes övezet tervét, az ún. Rapacki-tervet, a kollektív európai biztonság eszméjét, Madridban az európai leszerelési konferencia összehívását, visszautasította a „feltartóztatás” stratégiáját, az amerikai politikai hegemóniát. A szocialista országokból címére érkező bírálatokat ugyanolyan érzékenységgel utasította vissza, mint az FKP kritikáját, bizonygatva, hogy ő baloldali politikus, aki országa független külpolitikáját képviseli. (243-244. 1.)

Miért legyünk NATO-tagok, ha akaratunk ellenére konfliktusba ránthat az atlanti szövetség, ha az nem biztosítja Franciaország biztonságát? Miért ne legyünk a szövetség tagjai, ha szükségünk van rá ? - kérdezi Mitterrand. Ha a szövetség fennáll, tudni akarom, hogyan működik, milyen politikai és katonai feltételezésekre épül stratégiája. Az atlanti szolidaritás kizárja a függetlenséget? A francia döntéshozatal önállósága kizárja az atlanti szolidaritást ? Ha ez így volna, mondjuk meg szomszédainknak, hogy ne számítsanak ránk, és mi sem számítunk rájuk veszélyhelyzetben. Az atlanti szövetség vezetőinek csúcstalálkozója tisztázhatná ezeket a kérdéseket — hangzik Mitterrand fejtegetése. Szerinte Franciaország világos, határozott szellemű külpolitikája, egy homogénebb Nyugat-Európa és tájékozottabb világközvélemény javíthatja a nemzetközi légkört.

A Szocialista Párt tartózkodását a SALT— III. tárgyalásokkal kapcsolatban Franciaor147