Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Dobozi István: Gazdasági konfliktusok Fekete-Afrikában
írta alá. A Közös Piac terjeszkedése a fejlődő világban (különösen Afrikában és a Földközi-tenger térségében) ezzel távolról sem fejeződött be, az EK egyes vezetői távlati stratégiai célként „afrikai-atab-európai” gazdasági szövetség létrehozását fontolgatják, természetesen a Közös Piac égisze alatt. Az EK-nak az a törekvése, hogy intézményesíti kapcsolatait a gazdasági befolyási övezetébe tartozó fejlődő országokkal, s igyekszik különleges preferenciák nyújtásával és mechanizmusok létesítésével a fejlődő országok külgazdasági kapcsolatait az EK felé orientálni, ellenkezést vált ki az imperializmus másik két fő tényezője, az Egyesült Államok és Japán részéről. Az Egyesült Államok ellenállása mögött részben az EK túlzott „gazdaság-hatalmi” terjeszkedése miatti aggodalmak, részben pedig gyakorlati gazdasági okok rejlenek. A társult afrikai fejlődő országoknak nyújtott különféle különleges preferenciális kezdemények rontják az Egyesült Államok mezőgazdasági termékeinek exportlehetőségeit a nyugat-európai piacokon. A nyersanyagexportból származó bevételeket stabilizáló mechanizmus („Stabex” az első, „Minex” a második Loméi Egyezményben) növeli a társult fejlődő országok érdekeltségét a Közös Piacba irányuló nyersanyagexport fokozására, és csökkenti a többi (így az amerikai) viszonylatban. A Loméi Egyezményben megállapított ún. származási szabály (rules of origin), mely szerint azok a késztermékek részesülhetnek az egyezményben megszabott különleges kereskedelmi kedvezményekben, amelyek értékének általában 50-60 százalékát a társult országok vagy az EK területén állították elő, miközben az EK-vállala- tokat arra ösztönzi, hogy a társult országok területén exportorientált feldolgozó kapacitásokat létesítsenek, gyakorlatilag diszkriminációt jelent az amerikai és a japán vállalatokkal szemben. Az egyezményben szereplő, külföldi beruházásokra vonatkozó kódex lehetőséget teremt a társult fejlődő országok számára, hogy előnyben részesítsék az EK-országok beruházásait más államok rovására. Az érdekszférák körüli konfliktusok megfigyelhetők a nyugat-európai csoportosuláson belül is. Az Indokínából való kivonulás után Franciaország számára Afrika különösen fontossá vált. Franciaország mindent elkövetett, hogy korábbi gyarmataival a Közös Piac megalakulása után is „különleges kapcsolatai” legyenek. Miközben kiharcolta, hogy a társulás révén volt gyarmatai különleges kereskedelmi kedvezményekben részesüljenek, meglehetősen nagy fenntartással viszonyult a társult tagállamok körének a volt angol afrikai gyarmatok bekapcsolásával történő kibővítéséhez. Később lehetővé tette ugyan a kelet-afrikai országok társulását, de megakadályozta őket abban, hogy hozzájuthassanak a Közösség Fejlesztési Alapjához. Továbbá a kelet-afrikai államok azon exporttermékeire, amelyek az EK-piacon versenyeztek a korábbi francia gyarmatok termékeivel - Franciaország követelésére — meghatározott mennyiségi korlátozásokat vetettek ki. Ugyanakkor Franciaország igyekezett gazdaságilag behatolni Afrika hagyományosan brit befolyási övezeteibe (Nigériába, Kelet-Afrikába, Líbiába stb.). 84
