Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Utnik, A.: Az atlantizmus doktrínái és az európai integráció (Pintér Irina)
olyan mértékben erősödtek, ahogyan a régió versenyképessége nőtt. Utkin kiemelt figyelmet fordít Franciaország szerepére az európaiság kialakulásában. A nemzetcentrikus és a nyugat-európai egység konföderációs megoldását szorgalmazó gaulle- izmus fontosságát többek között abban látja, hogy de Gaulle nagy szerepet játszott a térség különérdekeit védő konkrét politika kialakításában és az ehhez szükséges politikai-érzelmi légkör megteremtésében. Az Egyesült Államokkal szembeni függetlenségért való nyílt fellépés mellett a francia Európa-koncepciónak különleges jellemzője volt a fejlődő országok felé orientáltsága, ami mindenekelőtt az at- lantista politika ellen irányuló preferenciális kereskedelmi zónák létrehozásában nyilvánult meg. Nyílt atlantizmus-ellenessége a gaulle-izmust a Nyugat-Európa függetlenségéért küzdő mozgalom élére emelte. A független nyugateurópai erőközpont létrehozásának célját szolgálta a mozgalom egy másik irányzata, az ún. burkolt európaiság is, amelyet a gyakorlatban főként az NSZK és Anglia képviselt. A burkolt európaiság irányzatának fő követelése - állapítja meg a szerző - nem Nyugat- Európa kulcshelyzetének visszaállítása, mint a azt a „nyílt-európéizmus” hívei kívánták, hanem Nyugat-Európa társadalmi rendjének megőrzése. E felfogás hívei úgy vélik, hogy viszonyuk tisztázását az Egyesült Államokkal későbbre kell halasztani, és ideiglenesen el kell fogadni a nyugat-európai-amerikai ellentéteket. Ez az irányzat kevésbé szembetűnő, hatása azonban jelentős a két régió közötti viszonyok alakulására. Az atlantista dogmákat szavakban elfogadják, a valóságban azonban az at- lantizmust gyengítő, azzal szemben ható szervezetet, az Európai Közösséget támogatják. Utkin a nyugat-európai gazdasági és politikai önállósodás szószólói, táborának gyarapodását (W. Hallstein, R. Dahrenderf, J. Gal- tung, E. Health, B. Burrows stb.) a tőkés világban meglevő centrifugális tendenciák erősödéseként értékeli. Elsietettnek véli azonban azt az állítást, hogy az atlantizmus és az euró- péizmus fejlettségének jelenlegi szintje a két régió közötti nyílt harc kezdetét jelentené. A harc egyelőre - szögezi le a szerző - a koncepciók, a Nyugat jövője ideológiai megalapozásának szférájában folyik. Mindkét tábornak sok tagja van mind az Egyesült Államokban, mind Nyugat-Európában. De a hetvenes évek tendenciái azt látszanak alátámasztani, hogy erőteljesen csökken azok száma, akik a nyílt atlantizmust az Egyesült Államok külpolitikája legsikeresebb válfajának ítélték. Az Egyesült Államokban is egyre jobban felismerik az EK erejét, és az atlanti kötelékek erősítése céljából keresik a kölcsönös függés erősítésének új alternatíváit. Az amerikai kormányok e célból nemcsak saját erejüket, hanem a nyugat-európai integrációt akadályozó nehézségeket, az EK-n belüli ellentéteket is kihasználják. Azok a remények, hogy az EK integrációs folyamatai és az Egyesült Államokhoz való közeledés tendenciái egybeesnek, és hogy a két fél közös gazdasági és politikai álláspontot foglal el olyan fontos kérdésekben, mint a szocialista országokhoz való viszony, a fejlődő országokkal fenntartott kapcsolatok, a nyersanyag- és az energiapolitika, és - nem utolsósorban - hogy a közös növekedés érdekében az Egyesült Államok és az EK gazdaságait közelíteni tudják egymáshoz - többségükben csak remények maradtak. A kilencek egyeztetett politikája gyakran épp az Egyesült Államokkal szemben mutatott fel önállósági törekvéseket. Az Atlanti-óceán két partja közötti viszonyok alakulásába ráadásul erőteljesen belejátszottak a világban zajló egyéb folyamatok is: a szocialista világrend- szer erősödése és a három imperialista erőközpont - az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán - gazdasági erőviszonyainak megváltozása is. Az Egyesült Államok reagálása a hetvenes évek elején az ún. erő megközelítésű attitűd kidolgozása volt, majd Nixon bukása után a „kombinált megközelítésű” taktikát alkalmazták. A hetvenes évek második felében - a kapitalista rendszer válságának elmélyülése, a baloldali erők megerősödése, a fejlődő országok fokozódó aktivitása következtében - került előtérbe az atlantizmus modernizálásának harmadik fázisa. Ezt az új szakaszt a szerző a funkcionális megközelítésekhez sorolja, tekintettel arra, hogy a fő jellemzői a nagyobb óvatosság, a realitások és a partnerek érdekeinek figyelembevétele. Ebbe a koncepcióba illeszthető bele a Nemzetközi Energiaügynökség felállítása is. Utkin a nyugati szolidaritás kompromisszumos fejlődésének csúcsát a legfontosabb tőkés államok vezetőinek 1975— 1976—77-ben megrendezett találkozóiban látja. A szocialista világgal folytatott gazdasági kapcsolatokat is a funkcionális megközelítés újabb területeiként értelmezi, és külön hangsúlyozza, hogy az erre vonatkozó tervezetek 154
